Barni híradó

Végre eljött a március, és reméltük a tavasz is beköszönt mihamarabb. 1-jén újabb randevúnk volt a doktornéninél, státuszvizsgálat is volt, és Barni oltást is kapott, amit megint jól viselt. 

Február utolsó heteiben Barnus nagyon sokat nőtt, így kíváncsian vártam, hogy milyen hosszúnak mérik majd. A súlyával nagyjából tisztában voltam, mert még mindig méregettem, de akkor elhatároztam, hogy a kölcsönzött mérleget is visszaadom. A 3 hónapos adatok: 5320 g és 59,5 cm. Buksi körméret 40,5 cm volt, az előzőkhöz képest ez is növekedett. Ezt mindig külön is ellenőrzik Barninál, mert szinte már nincs is kutacsa, de már februárban is csak nagyon kicsi volt.

 Így nézett ki Barni a 3 hónapos szülinapján:

Ez a hónapunk ismételten a szoptatás jegyében telt. Úgy éreztem, hogy kissé kevesebb tejem termelődik, ráadásul ismét kaptam egy sokkot a szomszédtól: "ne adj neki tápszert, szoptass, az a legjobb!" Mintha én nem tudtam volna! Ugyanakkor Barni még mindig nem képezett rendes vákumot szopizás közben és folyamatosan csattogott a nyelvével. Mindenesetre én újból belevágtam és elkezdtem fejni. Ismét kikölcsönöztük a fejőgépet is. Barni ekkor már kb 4 óránként evett, így arra álltam be, hogy szoptatás után 2 órával fejtem. Ezzel nagyjából azt értem el, hogy délutánra, kora estére mindig lett annyi lefejt tej (kb 110-120 ml), ami mellé nem kellett pótolni. Ezt ugyan sikernek könyveltem el, na de ezt minden nap nem lehetett megvalósítani. Sokszor kényszerültem választásra: fejek vagy sétálni megyek a gyerekkel?! Hétvégenként pedig szinte lehetetlen volt, a főzés, a gyerek ellátása, a rendszeres tornáztatás ...stb, szinte semmire nem volt időm. Főként Bocira és magamra nem. Ez az egész szoptatási tortúra, Barni hallása körüli mizéria, a neurológia vizsgálat miatti idegeskedés ismét betette a kiskaput, vagy inkább ezek voltak utolsó cseppek a pohárban. Végképp kicsúszott a lábam alól a talaj, olyannyira, hogy a teljes feladás is megfordult a fejemben.  Volt úgy, hogy felöltözve álltam az ajtóban, miközben ő aludt. Kulcs, telefon nem volt nálam, így ha becsaptam volna az ajtót, nem tudok visszamenni. Nem volt célom, csak azt éreztem mennem kell, mert rossz vagyok és csak rosszat tudok tenni. Honnan volt erőm sokáig mást mutatni a külvilágnak, ezt talán sosem fejtjük meg. 

Mindeközben Barni teljesen normálisan fejlődött, napról napra többet tudott és egyszerűen gyönyörű volt! (A jobb napjaimon szerencsére ezt én is láttam, mert egyébként most nem tudnék róla írni.)

Evés: Barni továbbra is minden etetéskor szopizott és utána kapott pótlást, nagyjából 4 óránként, kivéve ha volt elég lefejt tejem, mert akkor késő délután csak anyatejet kapott. Ez azért is jó volt, mert újabban amint elkezdett cumisüvegből enni, úgy tűnt görcsei lesznek. Olyan volt, mintha a hasa fájna. Még a doktornő is eljött és megnézte, persze akkor nem produkálta a tüneteket. Mindenesetre azt tanácsolta, hogy két tápszeres etetés között mindenképpen teljen el 3 óra. Barni azonban általában délután 5 körül evett, majd fürdés után vacsizott, úgy fél 8 felé. Ekkor nem volt meg a 3 óra, ezért jött kapóra a csak anyatejes etetés, mert arra bármikor jöhetett a következő adag. Újabban mind a reggelijét, mind a vacsoráját több részletben ette meg. Reggel, amit meghagyott akkor ette meg, mielőtt újból elaludt. Este pedig akár 1 óra alvás után is képes volt betermelni a maradékot. Éjjel előfordult, hogy csak egyszer kelt enni, vagy egyszer sem, de még mindig többnyire két éjszakai szopizásra vágyott.

Alvás: A hónap nagy kérdése volt, hogyan hagyjuk el a pólyát? Barni ugyanis kezdte azt kinőni, sokszor a lábát már nem is tettem bele, csak a kezeit fogtam le vele. Sőt egyre gyakrabban bújt ki belőle. Nos, a pólya elhagyása nem okozott különösebb nehézséget, addigra az esti rutin kialakult. Egy ideig még betekertem a vastag takaróba, de tulajdonképpen teljesen feleslegesen. A nappali alvásoknál pedig áttértünk újra a babakocsiban való alvásra, és a bölcsőt is elpakoltuk, kinőtte ugyanis. A tavaszi napsütésben jókat szunyált a teraszon. Új alvásrend alakult ki, továbbra is reggeli után 40 percet, majd fél 11-től délig, fél 1-ig és végül délután 3-tól 5-ig, fél 6-ig aludt. 

Beszéd: egyre többet gőgicsélt, változatos torokhangokat kezdett kiadni, szinte gargalizált. Reggelente, ébredés után imádtuk hallgatni, hihetetlen műsort adott. Érezhetően élvezte a hangadást, mert legalább fél órát beszélgetett magában minden reggel, mielőtt nyávogni kezdett.

Mozgás: Ebben a hónapban a mozgás fejlődés igen látványos volt. A hónap utolsó napjaiban Barni megtanult magától oldalra fordulni. Annyira édes volt! Lendítette a lábacskáit és fordult, először jobbra, aztán balra is. Innentől kezdve a kiságyban oldalra fordulva aludt, amint letettük már lendített és fordult is. Ha hasra tettem rögtön visszaküzdötte magát hanyatt fekvésbe, továbbra is utált hason lenni. A gyógytornával is jól haladtunk, az ülésbe húzás már lejtőről is ment, és már a támasztásos feladatokat gyakoroltuk, annak érdekében, hogy ki tudja magát nyomni hason, és erősítsük a karjait. A kézmozgása szintén látványosan fejlődött, óriási koncentrációval, de mindent megfogott, amit felé nyújtottunk, és reggelente elszántan kergette az ágy feletti forgót.

Ebben a hónapban már hosszabb útra is vállalkoztunk Barnival és hazamentünk Kiskörére. Én már nagyon vágytam haza, hiszen több mint féléve nem voltam otthon. Leginkább azonban szerettem volna megmutatni végre a kisfiamat drága nagyapámnak. Ennek jelentősége mind inkább felértékelődött, mikor március elején Papó combnyaktörést szenvedett. A kiskörei kirándulás jól sikerült, Papó nagyon élvezte a dédunokáját, és együtt ünnepelhettük vele az utolsó születésnapját!

A hónap végén aztán arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdett nőni Barni haja! Babahaját az előző hónapok során elvesztette, és majdnem kopasz volt. Szintén feltűnő volt a ruhaméret változása is, alighogy elkezdte a 62-es rucikat hordani, már váltottunk is a 68-asra, úgy nyúlt mint a rétestészta. 

Ilyen volt a 4. hónapban:

Barnival kapcsolatos legnagyobb aggodalmunk eddig a hallása volt. Borzasztó napokat éltünk át, amíg bizonyosságot nem szereztünk. Nem tudtunk aludni sem, folyton a gyerek hallását teszteltük. A legtöbb ilyen néhány órás megnyugvást hozott ugyan, aztán valami miatt kitaláltam, hogy miért nem volt elég egzakt és objektív a teszt.

Január során Barni nagyon kezdett érdeklődni a világ iránt, mindent megfigyelt. Ha nem az ő ütemében hoztam ki reggel a szobájából, és nem adtam időt arra, hogy jól megnézze a dolgokat, annak mindig sírás lett a vége. Ugyanakkor ő nem rezzent össze a hirtelen és éles zajokra, nem zavarta a porszívó, nem ijedt meg az ajtócsapódástól...stb. Egyszóval semilyen hanghatás nem tudta kizökkenteni. Erre lettem én figyelmes. 

Amikor először említettem az egészet Bocinak, ő simán hülyének nézett! Sikerült azonban a kisördögöt benne  elültetni, mert elkezdte figyelni ő is a gyereket. Gondolom azért, hogy találjon olyat, amivel engem meg tudna nyugtatni. Ennek az lett az eredménye, hogy ő is egyre idegesebb lett. Ráadásul, amikor február elején neurológia vizsgálaton voltunk és ott megemlítettük ezt a problémát, az orvos számára sem volt egyértelmű a helyzet. Azt írta Barni papírjára: "bizonytalan hallásmagatartás". Ez aztán betette a kiskaput!

Lábasokat ütögettünk össze a gyerek feje mögött, órákig beszéltünk olyan szülővel, akinek siket gyereke van, felhívtam a szülészetet, hogy mivel vizsgálták a gyerekhallását, beutalót kértem az audiológiára a háziorvostól ...stb Végül elmentünk Vácra egy ismerős fül- orr- gégész főorvoshoz. Barni édesdeden aludt, és mikor a doki az arcától 2 cm-re két fém spatulát összeütött, még csak a szeme sem rebbent. Erre ő azt mondta, hogy elkezdhetjük a kivizsgálás kálváriáját (megbízható eredményt csak egy altatásos vizsgálat hozhat), de ha van bennünk erő és türelem akkor várjunk 6 hónapos koráig!

Úgy döntöttünk tehát, hogy várunk. Bíztuk benne, hogy Barnira egyelőre a vizuális ingerek gyakorolnak nagyobb hatást, már csak azért is, mert mi az első perctől fogva ugyanúgy éltük mellette az életünket, azaz heavy metal-t azért nem hallgattunk, de tévéztünk, mosogattunk, ha ő aludt. Nem csináltunk síri csendet.

Persze figyeltük továbbra is, és próbáltuk tesztelni a hallását. Egy felhúzható fürdőjátékkal sikerült reakciót kicsalni belőle. Egyszer, amikor kinyitottam a pelenkázó szekrényt megláttam a játékot, gyorsan felhúztam. Szárazon elég kereplős hangja van. Barni a pelenkázón feküdt és azonnal összerezzent a hangra! Tekintetével rögtön a hangforrást kereste. Én pedig boldogan hívtam Bocit, hogy elújságoljam neki a dolgot. Este persze meg is mutattam neki hogyan reagál Barni. Végre megnyugodhatunk! Óriási megkönnyebbülés volt!

Barni hallása ma már nem kérdéses. Imádja a zenét, a mondókákat és még azt is, ha én énekelek neki. Pontosan tudja, hogy a hol van CD lejátszó a polcon, mert ha hiányolja a zenét egyértelműen arra néz.

Miután a 2 hós vizsgálatról leforrázva hazaértünk az első dolgom az volt, hogy azonnal tárcsázzam a Gézengúz Alapítvány számát és időpontot kérjek a neurológiai vizsgálatra. Azt hittem heteket kell majd várni, de szerencsére a következő héten, február 8-án már mehettünk is! Ettől függetlenül az egy hét várakozás is borzasztó volt! Rengeteget agyaltunk, próbáltuk megérteni, hogy mit jelent a feszesség. Boci végig biztatott, ő biztos volt benne, hogy Barninak nincs idegrendszeri baja. Ő akkor inkább már a hallása miatt aggódott.

A vizsgálat napján alig vártuk a délutánt, természetesen Boci is hazajött előbb munkából és együtt mentünk. Barni elaludt az autóban és mindaddig ki sem vettük a hordozóból, amíg sorra nem kerültünk. A vizsgálaton az orvoson kívül két gyógytornász is ott volt. Először az orvos, utána a gyógytornászok vizsgálták meg. Barni az ébredés után igen jó kedvű volt, mosolygott, gügyögött, ők meg majd elolvadtak tőle. Mivel megkérdezték, mi megemlítettük, hogy a fejlődésével kapcsolatban a hallása miatt aggódunk. Próbáltak ők is egyértelmű jelet kicsalni, de nem sikerült.

A gyomrom görcsben volt, alig vártam, hogy az orvos mondjon valamit. Persze közben járt az agyam, figyeltem ahogyan vizsgálják és amennyire laikusként meg tudtam ítélni Barni mindent megcsinált, ezért kezdtem optimista lenni. Végre az orvos kimondta az "ítéletet". Kisebb izomtónus fokozódást állapított meg, amit gyógytornával szépen le lehet építeni. Amennyire sikerült felfognom, ez azt jelenti, hogy az idegrendszert alkotó neuronok eloszlása egyelőre nem egyenletes. Ezért fordult az elő, ha ülésbe húztuk ő rögtön állásba rúgta magát. Így az orvos javaslatára hetente jártunk és még járunk ma is a gyógytornászhoz, és az általa mutatott gyakorlatokat igyekszünk itthon is minél gyakrabban csinálni.

A februárnak nagy reményekkel vágtunk neki azt követően, hogy az altatás kérdése megoldódott, bár kicsit izgultam ugyan az első védőoltás miatt. Az igazi idegességet azonban Barni hallása okozta, és ezt meg meg lehetett fejelni!

Február 1-jén én magam vállalkoztam arra, hogy az oltásra és a státuszvizsgálatra elmegyünk  a tanácsadóba, és ne a doktornő jöjjön házhoz. Barni délelőtti alvási és evési szokásait figyelembe véve kértem időpontot, majd néhány nappal előbb bejártuk gyalog az útvonalat, hogy tudjam mennyi idő alatt érhetünk oda. Szóval azon a keddi napon boldogan toltam a babakocsit, tudtam, hogy a súlya rendben van, kezdett fodrosodni a combja:o))). Egyébként is, amikor a doktornő először nálunk járt Barni születése után, azt mondta neki: "egészséges, stramm, kis kölyök vagy te Barnus, de egy kis husit még szedhettél volna magadra odabenn!"

Minden annyira gyorsan történt! Ráadásul én leragadtam az elején a méreteknél. Barni 2 hónaposan 4640 g-ot nyomott és 58 cm volt. (Hiába na, már az 56-os rugik is kezdtek kicsik lenni!) Aztán a doktornő megvizsgálta, majd azt mondta, hogy ő akkor tudna nyugodtan aludni, ha Barnit látná egy neurológus! Ez volt az a pillanat, amikor teljesen lefagytam, már kérdezni sem tudtam, és ezután még az oltás is hátra volt. Akkor ott inkább erre koncentráltam, gyorsan meg tudjam vigasztalni a kicsikémet. Bár ő kis hős volt és nem sírt nagyon. A kezembe adott beutalóval szinte kisonfordáltam magamhoz ölelve, sőt szorítva Barnit és alig vártam, hogy elmehessek onnan. Zokogva hívtam Bocit telefonon, aki próbált minél többet kiszedni belőlem, de csak annyit tudtam mondani, hogy a doktornő szerint kissé feszes az izomzata. A következő héten már meg is jártuk a neurológiát, ahol szerencsére nem találtak semmi komolyat, és egy kis gyógytornát, valamint babamasszázst javasoltak. 

Így február közepétől hetente egyszer fix programunk volt, és a hónap is ennek jegyében telt. A gyógytornász mindig megmutatta a gyakorlatokat, amit aztán itthon kellett csinálni. Barni nem mindig volt ebben partner, sőt eleinte nagyon nem akarta. Utálta ha hasra fordítottam, 2 másodperc múlva hangos üvöltésbe kezdett. Aztán a gombóchintás gyakorlatokat egyre jobban kezdte élvezni és így volt ez az esti, fürdés előtti masszázzsal is. Igaz, ha a kezére került sor illetve hasra fordítottam a hátmasszázshoz akkor sírni kezdett. Ettől függetlenül minden nap igyekeztem legalább 20 percig gyúrni, közben pedig énekeltem neki.

Így fejlődött:

Evés: Minden próbálkozásom ellenére sem sikerült a tápszert kiiktatni az életünkből, de Barni minden etetéskor először cicizett mindkét mellemből, és csak utána kapott pótlást, ami többnyire nem is kellett azonnal. Na persze így én mindig azt hittem, hogy nem eszik eleget. Abból próbáltam ugyanis kiindulni, hogy a tápszeres dobozon mekkora adag szerepel ajánlott mennyiségnek. Szinte minden szoptatást mértem, és a mért adat alapján próbáltam kiegészíteni az étkezést tápszerrel. Éjszaka még mindig kétszer evett, de akkor csak szopizott , már pótlást sem kért és éjjel egyszerre csak az egyik mellemből evett. Még egy nagy problémánk megoldódott a hónap során. Barni januárban már egyre gyakrabban volt szorulásos, sokszor 7-8 napig nem volt produktum és ez láthatóan megviselte őt. Végül tápszert váltottunk, áttértünk egy szenzitív fajtára, amitől ez a probléma is megoldódott.

Alvás: A pólyázással az alvásgondjaink nagyjából megoldódtak. Kialakult egy napi alvásrendje, reggel általában 7, fél 8 körül kelt. Reggeli után szinte azonnal, de nagyjából 1 óra múlva aludt kb 40-45 percet. Délelőtt 11 körül ismét elfáradt, és olyankor aludt 4 órát, általában du 3 körül ébredt. Viszont estig már többször nem aludt, még pólyázva sem, pedig mindig próbálkoztam legkésőbb 5, fél 6 körül letenni, de hiába. Így mikor Boci hazaért a munkából többnyire már nagyon nyűgös volt. A masszázsig mindig apa próbálta szórakoztatni, hozni-vinni a lakásban.

Beszéd: a hónap vége felé Barni megszólalt! Na nem úgy! De hosszan próbálkozott hangot kiadni, és ez végre sikerült is. Egy délutáni hosszú alvás után történt. Annyira édes volt! Azonnal kaptunk a kameráért és megörökítettük. De ezen túl elkezdett vékony hangon pürrögni, mintha énekelt volna. Leginkább Bocit tisztelte meg vele fürdés közben, vagy a reggeli ébredés után adott ki ilyen hangokat. Néha-néha már sikított is egy-egy nagyot, amitől aztán kellően megijedt és sírásban tört ki:"anya, gyere gyorsan, valaki a fülembe ordított!" A legjobb mégis az volt, amikor úgy akart dumálni, hogy közben az öklét is a szájába dugta, sőt a nyálát is fújta - na ebből lett a félrenyelés.

A második bejegyzést a januárunkról a PÓLYÁ-nak szánom. Hogy miért? Mindjárt kiderül.

Bőszen számoltuk hát a perceket Barni 6 hetes koráig, és bíztunk abban, hogy nála a kólika a tankönyvi 6-7 hetes korig tart majd. Ez mondjuk nagyjából be is jött, ennek ellenére az altatás kérdése nem oldódott meg. Volt, hogy 2,5-3 órát ültem benn félhomályban a gyerekszobában az esti szoptatás után és énekelve, ringatva próbáltam elaltatni. Mondanom sem kell teljesen sikertelenül. Bevezettük az esti rendszeres fürdetést. Addig csak 2 naponta fürdettük Barnit, mert borzasztóan száraz volt a bőre a születés után. Igyekeztünk minden nap mindent ugyanúgy ugyanakkor csinálni. A nappalok kezdtek alakulni, mert szinte minden nap levittem sétálni akár milyen hideg is volt. A babakocsiban mindig elaludt, és egy óra séta után a teraszon még tovább aludt. Így én is egy kis lélegzetvételhez jutottam, volt időm a házimunkára is.

Bocival sokat vitatkoztunk a  séta ügyön, mert folyton rosszak voltak akkor a légszennyezettségi adatok. Én mindig azzal érveltem, hogy a város szélén, a Duna parton csak nem lehet olyan rossz a helyzet. De a legfontosabb érvem az volt, hogy végre alszik.

Aztán elkezdődött január utolsó hete, és már korán reggel havazott!!! Totálisan el voltam keseredve, hogy nem tudunk lemenni és akkor most mi lesz, nem fog aludni! Délelőtt végig azon morfondíroztam, hogy mit csináljak. És akkor bevillant! Barni igazából sosem a hideg levegőn aludt el, hanem rendes gyerek lévén végig üvöltötte az öltöztetést, aztán amikor már annyi ruha volt rajta, hogy moccani sem tudott betettem a mózesbe. Én még ezután öltöztem fel, és ezután raktam össze a babakocsit. Ekkor ő már édesdeden aludt. Szóval a lényeg, jöttem rá, hogy úgy be legyen bugyolálva, hogy ne tudjon mozogni. Ekkor jutott eszembe a PÓLYA, amit Kata küldött és mikor megláttam a csomagban nem is tudtam mi az. Hát ez a pólya lett a legjobb barátunk attól naptól kezdve, egészen március közepéig - akkor Barni kinőtte, és már egyébként is tudott végre aludni, és ami a legfontosabb magától tudott elaludni!

Tehát, amikor eljött az alvás ideje bepólyáztam a gyereket, betekertem még a vastag takarójába is - biztos, ami biztos alapon, nehogy mozogni tudjon:o))) - és elaludt! Aludt 4 órán keresztül. Tényleg biztosra mentem, mert nem a kiságyba vagy a bölcsőbe tettem le, hanem a babakocsi mózes részébe, csakhogy olyan legyen mintha... Amikor már 1 órája aludt boldogan hívtam mindenkit és újságoltam el mire jöttem rá. Az igazi főpróba aztán este következett el! Reménykedéssel vegyes kíváncsisággal vártam az estét, el fog-e majd aludni? Működött!

Este 8-kor Barni aludt! Hirtelen azt sem tudtuk mit kezdjünk az így felszabadult idővel. Azt hiszem legalább 2 héten keresztül még izgultam minden este, hogy menni fog-e, de aztán egyre magabiztosabb lettem. Ez a felfedezésem jót tett az önbecsülésemnek is, talán még sem csinálom olyan rosszul. A legfontosabb, hogy végre volt időnk egymásra, szépen lassan kezdett helyreállni az életünk.

Napközben sem kellett már a Duna parton fagyoskodnom, hanem csak pólyáztam és a hálószobába tett bölcsőben 4 órákat aludt. Mondanom sem kell a pólyát mindenhova magunkkal vittük.

Bugyolálva:

Január 1-jén Barni 1 hónapos lett! Íme Barni az újév első estéjén:

Legújabb becenevén Csücsök, mert hogy ő anya szíve csücske, 3560 g-ot nyomott és 56 cm volt. 

Beköszöntött tehát az új év, hozzánk a hasfájósággal és a szoptatási mizériával.  

Ebben az időszakban nem sokat pihentünk, az állandó kialvatlanságtól, kimerültségtől, kiábrándultságtól kezdett kicsúszni a lábunk alól  a talaj. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy gépiesen, szinte érzelmek nélkül végeztük a gyerek körüli teendőket, de egymással is már csak tőmondatokban tudtunk beszélni. Persze jó tanácsokkal tele volt a puttonyunk, igazából már ahhoz sem volt erőnk, hogy azokat megfontoljuk. Tettük a tenni valót, ahogy esett, úgy puffant. Nem vagyok büszke, vagyis nem vagyunk büszkék ezekre a napokra, hetekre. Eleve nehéz helyzetben voltunk, és még ehhez hozzájött az is, hogy Barni nem tartozott azon gyerekek táborába, akik már 6 hetesen átalusszák az éjszakát. Nyomasztó egy mérce volt ez számunkra. Ezekben a napokban olykor-olykor jó lett volna egy ki bátorítás, az ha valaki ránk nyitja az ajtót. Drága barátnőm minden nap hívott, de a két betegeskedő kisgyerek mellől szinte alig tudott elszabadulni. Volt olyan nap, hogy csak azért tudtam lezuhanyozni, mert ő átjött és addig is dajkálta a síró Barnit. 

Minden nap este 6 körül elkezdődött: Barni kisebb megszakításokkal visítva sírt. Jó esetben 23 óra körül kidőlt, de volt hogy éjjel 2-ig tartott. Igaz utána reggel 8-ig nem nagyon mukkant meg. Hát igen valamit, valamiért! Többnyire velem, mellettem, rajtam aludt el. Néha visszacsempésztük az ágyába, néha nem. Az utóbbi eset sokkal nehezebb volt, mert bár nincs annál gyönyörűbb, ha egy kicsi baba szuszog mellettünk, de én úgy féltem, hogy rá fekszünk, megnyomjuk ...stb Ha velünk aludt, én tehát nem aludtam.

A nappalok sem voltak sokkal jobbak, sőt akkor egyedül voltam vele. Szinte egész nap az ölemben volt, folyton szopizott volna. Ha elaludt, akkor is csak az ölemben tarthattam. Sokszor hittem 20 perc után, hogy most már biztosan mélyen alszik és megpróbáltam kikúszni a szoptatós párna alól, szinte kivétel nélkül sikertelenül. Így gyakran előfordult, hogy délben mosdatlanul, éhesen és még hálóingben ültem az ágyban a hálószobában.

Tudom, hogy a gyerekágyas kismamáknak azt szokták mondani, hogy hanyagolják a házimunkát és csak a gyerekkel törődjenek. Na de azért az hetekig mégsem tartható, hogy nem takarítunk, nem mosunk. A főzést meg sem említem, esélyem sem volt még csak egy pirítóst sem csinálni. Ez egyre jobban frusztrált. Szerencsétlennek éreztem magam, hogy képtelen vagyok ellátni a háztartást, nem találom a saját gyerekemhez a kulcsot, egyszóval rossz anya és rossz feleség vagyok. Bizonytalanságom egyre inkább csak erősödött, és egyre mélyebbre taszított... Boci folyton biztatott, hogy jól csinálom és nem vagyok béna, de mivel esténként mire hazaért már elkezdődött a visítós sírás időszaka, ő is egyre fáradtabb és fásultabb lett.

Mindazonáltal Barni szépen fejlődött, egyre inkább érdekelte a világ, kezdte nagyon figyelni a tárgyakat, szépen forgatta és emelte a fejét. Vettünk neki egy pihenőszéket, ami rezeg, zenél, szórakoztat. Abban ülve sokáig bámulta a könyvespolcot, volt, hogy szundított benne rövid ideig. Ha fölé hajolva beszéltünk hozzá, láthatóan nagyon figyelt és már próbált válaszolni is, olykor-olykor hangot is sikerült adnia. A legmegindítóbb volt, hogy elkezdett mosolyogni! A fürdést is egyre jobban élvezte, igaz sosem tiltakozott ellene, de láthatóan szerette, főként, ha együtt fürödtek Apával. Egyébként is mindig Boci fürdette, Barni pedig közben áhítattal nézte az apját.

A terhesség alatt mindvégig azért izgultam, hogy karácsonyra otthon legyünk. Mivel Barni nem várta meg a kiírt időpontot, sőt a jó előre rögzített műtéti tervre is fittyet hányt, szerencsére már otthon tölthettük az ünnepeket.

Más volt ez a karácsony, mint az eddigiek! Nagyon más!

Számomra a karácsony nem csak a szeretet ünnepe, hanem a családé is. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az év utolsó napjait ne a családom, szeretteim körében töltsem. Barni születésével mi is igazi család lettünk, ami még mindig hihetetlen és felfoghatatlan volt mindkettőnknek. Az ünnepi hangulat rajtam egyébként is mindig érződik, kicsit érzelmesebb vagyok azokban a napokban, most pedig a tomboló hormonjaim rátettek nem egy, hanem nagyon sok lapáttal. Folyton bőgtem.

Bár nagyon szeretem ezt az ünnepet és mindig nagyon is készülök rá, a mostani lightosra sikerült. Persze fánk volt, és szokás szerint Boci díszítette, de részemről a sütés-főzés-rendezkedés-díszítgetés elmaradt.

A Szentestét Nagyival és Napával töltöttük, ők láttak el bennünket minden földi jóval. Ajándékra egyikünk sem vágyott igazán, hiszen a legszebb ajándék ott szuszogott a másik szobában. Azért a Szerelmemnek sikerült engem meglepnie, nem is kicsit, főként mert még vicces is volt. A nagy dobozban, kis doboz, abban még kisebb doboz, végül egy ékszeres doboz, amiben nem volt semmi. Drága Bocikám nagy színész volt, mert ezen még ő is meglepődött, aztán látva rajtam a riadalmat közölte, hogy a fán keressem a dobozba valót. Az ékszer egy csodálatosan szép gyűrű volt, amit a jegygyűrűnket készítő ötvös csinált.

Aztán másnap igazi karácsonyi napunk volt, Barni csak evett és már aludt is, így még főzni is tudtam. Persze nem több fogásos ünnepi menüt. Így mi is tudtunk kicsit tévézni, pihengetni. Ja, és megnéztük a "filmünket", az Igazából Szerelem című romantikus vígjátékot. (A filmünk azt jelenti, hogy megismerkedésünk évében az adventi időszakban megnéztük együtt ezt a filmet, ami akkor nagyon passzolt az állandó romantikus hangulatunkhoz. Az első évfordulónk körül aztán igyekeztünk egy csomó dolgot megismételni, így lett mondjuk úgy hagyomány a filmnézés. Mivel a mostani adventi időszakunk , khm... mondjuk úgy más elfoglaltság miatt elmaradt, 25-én este volt a mozi. Kíváncsi vagyok hány évig lesz meg ez hagyomány???) 26-án azonban már nem kényeztetett el bennünket  a pici fiunk, az ebédnek is legalább háromszor kezdtünk neki. Sokat sírdogált, és nagyon keveset tudott csak aludni.

Az év utolsó napjai számomra még egy, szomorú évfordulót is jelentenek, édesapám halálának évfordulóját. Amikor december 29-én a kisfiam 4 hetes lett, édesapám már 8 éve nem volt velünk. Most borzasztóan hiányzott, és hiányzik mindig, hogy nem láthatom örülni a kisfiamnak. 

Még több karácsonyi fotó:

Az első hónap végén aztán elkezdődött a hasfájós korszak is, ami aztán januárban vált a legkeményebbé!

Másrészt nem tudtam szabadulni a kizárólagos szoptatás gondolatától, legjobbat akartam Barninak. Na meg ma már tudom, hogy belém kódolt versenyszellem miatt nem akartam lemaradni sem a legjobb barátnőm, sem a sógornőm mögött. Mivel Barni karácsonyra már 3340g volt, a hónap, és egyben az év utolsó előtti napján, végül szoptatási tanácsadó segítségét kértem. Nagyon sokat megtudtunk tőle, és miután elment is nagyon jól haladtunk, de aztán jött az este... Szerencsétlen egybeesése a dolgoknak, hogy Barni szinte attól a naptól kezdve esténként produkálta a tipikus kólikás csecsemő tüneteit. Persze addig is voltak a hasfájásra utaló jelek, adtunk is már neki Infacolt, de a tipikus kora este kezdődő nyűglődés addig nem jelentkezett. 

Gyakorlatlan szülőként azt hittük ez a nyűglődés a szoptatással függ össze, vagyis keveset eszik a gyerek. A tanácsadó azt mondta - és én is így éreztem - van elég tejem és azonnal hagyjuk abba a tápszer adását, de az esti sírásokat az éhség jelének véltük. Így mivel a szopi után is maradt a sírás, elkezdtük adagolni a műkaját. A gyerek pedig simán túlette magát. Szerintem sokszor már ettől is fájt  hasa. Maratoni 3,5 órás szoptatásokkal aztán szépen elértem azt, hogy gyakorlatilag le sem tudtam tenni Barnit. 

Tudtuk ugyan, hogy nehéz lesz átállni, de erre egyikünk sem számított. Próbálkoztunk mindennel, amilyen ötletet kaptunk, azt mind bevetettük. Voltak napok, amikor Barni egyáltalán nem "kért"/kapott tápszert, ezért is gondolom, hogy akár sikerülhetett volna...

Az év utolsó napja felemásan telt. Este kezdődött ez extrém műsor, külön szilveszteri kiadásban. Ha elaludt a cicimen, csak az ölemben aludt tovább a szoptatós párnán és mindösszesen 10 percet. Végül éjfél előtt pár perccel dőlt ki apa ölében hason fekve, így a behűtött kölyökpezsgőnk nem veszett kárba:o))) Pezsgőzés után gyorsan ágyba bújtunk aludni és mindketten azon morfondíroztunk mennyire lesz küzdelmes a következő évünk. Eszünkbe jutott az is, hogy egy évvel azelőtt a tetőn állva és a tűzijátékot nézve azt kívántuk, az új év hozzon nekünk egy kisbabát!

A kórházból december 6-án jöhettünk haza. (Végül részben igaza lett a főnökömnek, aki azt mondta, Barnit majd a Mikulás hozza.) Ezzel kezdetét vette a már 3 tagúra bővült kis családunk közös élete. Furcsa volt, hogy a nagy gondoskodással berendezett kis szobának lakója van, aki állandó figyelmet igényel. Emlékszem, aznap délután egy rövid időre magunkra maradtunk Barnival, aki sírdogált. Próbáltam szoptatni, dajkálni, de se ő, se én nem találtuk a helyünket. Csak ültem a kanapén, tartottam a kezemben és csitítgattam, és arra gondoltam ugyan jól csinálom-e. Végül lassan megnyugodott és elaludt. 

Aztán este folytatódott a sírdogálás, sehogyan sem tudtuk megnyugtatni. Így az első fürdetést el is napoltuk. Nem emlékszem hány óra lehetett, amikor eszembe jutott, hogy tegyük rá a szoptatós párnára, hiszen a kórházban is azon feküdt mellettem az ágyban. Bejött, szépen megnyugodott és éjfél körül el is aludt. Mindez a nappaliban a kanapén történt. Nem mertük megmozdítani, hogy betegyük az ágyába inkább mi is mellé feküdtünk. A kis család így aludt reggel 6-ig. Másnap szintén együtt aludtunk a kanapén azzal a különbséggel, hogy apát beküldtem a hálószobába, mert már nem látott a fáradtságtól. 

Nagyon igyekeztünk megteremteni a legjobb légkört a Picikénknek. Ha csak nyekkent egyet azonnal ciciztünk, ahogyan azt mondták. Általában 3 óránként cicizett, de volt, hogy sokkal gyakrabban. Mindazonáltal izgultam a szoptatás miatt, elég-e a tejem, hiszen volt amikor nem mértünk semilyen változást félóra cicizés után. Ma már tudom, hogy akkor inkább komfort szopizásra volt szüksége és kevésbé enni akart. Sajnos, senki sem segített igazán, vagyis inkább mindenki tanácsolt valamit, amitől jól összezavarodtunk. 

Barni 2700 g volt, amikor hazahoztuk a kórházból, szerdán, egy hetes korában pedig 2560 g-ot mértünk. Ettől nagyon megijedtünk, és a következő naptól minden szoptatás után kapott tápszert. A szívem szakadt meg, de akkor ez tűnt logikus döntésnek. Szombatra már 2680 g volt a kicsikénk. A szoptatás egyébként is egy külön történet a mi életünkben, ezért ennek külön bejegyzéseket is szánok.

Az első itthon töltött héten Boci volt velünk. Nagyon szerettünk volna mi hárman összeszokni, mert bár Barni születésével lettünk igazi családdá a kórházi körülmények ennek érzelmi megélését nem igazán biztosítják. Bele kellett szoknunk az új szerepekbe, de legalábbis abba, hogy kinek mi a dolga. Boci mindent megtett értünk - na persze ez ma is így van. Sokszor szökött könny a szemembe azért, hogy én ilyen csodálatos férjet kaptam. A segítség rám is fért, mert a fogaimat összeszorítva a császársebemmel futottam, mint a nyúl, azért bizony minden felálláshoz, leüléshez és még az ágyban való oldalra forduláshoz is minden idegszálammal összpontosítanom kellett. A nevetés, tüsszentés, köhögés mind-mind mumusnak számítottak. 

A következő héten anyukám volt segítségemre. Nagyon sokat tüsténkedett körülöttünk, és nekem jobban ki kellett volna használnom a lehetőséget, de annyira fel voltam pörögve. Később aztán jól jött volna a pihenés. Aztán eljött az első kettesben töltött hétköznap is. Szerencsére a 3., már otthon töltött hét egyébként is rövid hétnek számított a munkahelyeken, hiszen hétvégén karácsony volt. Szóval igazából csak 3 nap volt "mély víz", aztán már újra hármasban voltunk.

Összességében az első három hét nagyon jól telt, már-már kezdtem azt hinni, hogy unatkozni fogok:o))) a gyerek mellett. Általában evett, aludt, és délelőttönként már nézelődött is. Egyértelműen figyelt az arcunkra, ha fölé hajoltunk. Sokszor az volt az érzésünk, hogy mondana valamit.

Az első hónap képekben:

 A hazaérkezés pillanatai:

Szerencsére Barni ezidáig még sosem volt beteg, még csak egy kis orrfolyás sem fordult elő!

Mégis mióta megtudtam, hogy a pocakomban van aggódom érte. Néha teljesen feleslegesen és minden indok nélkül, néha pedig...

Legelőször még a kórházban, a születése másnapján hozták rám a frászt. Éjjel érthető módon nem volt velem, hiszen nem szabadott még felkelnem, így reggel amint mozogni tudtam alig vártam, hogy érte mehessek. Aznap elég későn ért véget a babáknál  a vizit, addigra anya is beért hozzánk a kórházba. Alig hogy elhoztuk Barnit a csecsemő részlegből elkezdődött a mamák vizite is. Már éppen kifordult az orvosi csapat a szobánkból, amikor az osztály gyerekgyógyász főorvosa felém fordult és azt mondta, hogy Barnit mindjárt elviszik kardiológia vizsgálatra, mert néhány extra ütést tapasztalt nála! Szerinte azonban csak újszülött alkalmazkodási probléma, és el fog múlni. Hát... Még jó, hogy anya már ott volt,  értette, hogy miről beszél a doktornő, és kérdezett.

Szerencsére a kardiológia vizsgálat a doktornőt igazolta - azért azt a néhány órát kihagytam volna az életemből. Végül visszahívtak bennünket 4 hetes kontrollra, amin szintén nem volt probléma, de azért még félévesen vissza kellett mennünk:o)))) A saját háziorvosunk is megvizsgálta Barnit, amikor hazajöttünk a kórházból, ő már akkor sem észlelt semmit.

Még egy felvonás vár ránk majd Barni féléves korában.

A kórházi tartózkodástól nem vártam sokat, így nem is csalódhattam. Pénz beszél, kutya ugat, avagy Isten hozott a magyar egészségügyben. Mindent összevetve azért nem volt olyan rossz.

A szülés utáni éjjel még nem kelhettem fel az érzéstelenítő miatt, hajnalban azonban már próbálkozhattam. A tervem az volt, hogy reggel már sétálva várom Bocit, aki munkába menet bejött hozzám és együtt hozhatjuk ki a csecsemő részlegből Barnit. Nos a terv csak részben sikerült, én tényleg sétáltam már mire jött, de a babáknál eléggé elhúzódott a vizit, amit Boci már nem tudott megvárni.

Mit mondjak, nagyon rossz volt felkelni, fájt, fájt és fájt. De összeszorítottam a fogam és megcsináltam, hajnali 4-kor már azzal küszködtem, hogy felálljak és bár kísérettel, de kimenjek a mosdóba.

Anyukám délelőtt megérkezett, nem is lehetett volna otthon tartani, kíváncsi volt az unokájára, na meg rám. Szörnyen izgult értem, értünk, amikor a műtőbe voltam. Nagyon jó volt, hogy ott volt velem az első nap, mert mindig a kezembe adta Barnit. A felállás és a leülés azért még elég komótosan ment. Ráadásul, amikor közölte velem a gyerekorvos, hogy Barninál szívzörejt hallott anya volt aki mindenről alaposan kikérdezte. Délután segített átköltözni a fizetős szobába, ami annyiban volt más, hogy nem kórházi bútorokkal volt berendezve, és volt benn fürdőszoba. Boci szerint azonban szégyen, hogy ezért fizetni kell! Hát kérem ez a keleti kényelem! Ebben a szobában olyan alacsony volt az ágy, hogy alig tudtam leülni, de a legrosszabb mégis az volt, hogy nem láttam Barnit a kocsiban, ha én is lefeküdtem. Így magam mellé tettem az ágyba, ott szuszogott mellettem, én meg csak néztem, hol mosolyogva, hol pedig könnyes szemmel.

Boci minden szabad percét velünk töltötte. Nem sok apuka volt, aki este fél 11-kor hagyta el az osztályt:o))) Mindenben kezébe vette az irányítást, ha szükségem volt valamire azonnal ugrasztotta a nővéreket, vagy a csecsemősöket.

Apropó csecsemősök! Arra sokan felkészítettek, hogy a legtöbb kórházban a csecsemősök nem a legsegítőkészebbek, én mégis reménykedtem. Felesleges volt! Az egyik csecsemős mikor segítséget kértem a szoptatáshoz, bejött a szobába, elkapta azt a mellem, amiből éppen nem szoptattam, majd közölte: "az ilyen kismellűeknek, mint én,  még a hóna alatt is tej van, nem lesz itt baj"! Húzgáljam a gyerek haját, ha elalszik a cicimen. Ennyi volt! De a kórházi védőnő is hasonlóan reagált. Hazajövetelünk napján közölte, hogy kb 30 ml tejet tudna lefejni ott rögtön egy cicimből. És amikor kérdeztem, hogy akkor nekem miért nem sikerül, még véletlenül sem nézte meg, hogy jól csinálom-e, vagy jól működik-e egyáltalán a mellszívóm.

Összesen 5 napot töltöttünk benn, és bár már vasárnap hazajöhettünk volna, mégis maradtunk még 1 napot. Ennek oka az volt, hogy így Barnit is az osztályos gyerekorvos engedte haza, és nem egy ügyeletes, valamint engem is meg tudott vizsgálni az orvosom, sőt ki is szedte a varratokat. így azért már nem kellett külön visszamennem.

Képek a kórházi napokról: 

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok regisztráltam egy fórumon. Nem is tudom mi volt a célom, talán a "sorsközösség" érzete hajtott. A "decemberi babavárók" köre aztán jó kis csapattá verbuválódott, innen mindig számíthattunk biztatásra, ha valakinél gond volt, rosszat mondott az orvos ...stb és persze együtt izgultunk, amikor elérkezett a nagy nap.

A szülés napján mielőtt elindultunk a kórházba csak egy rövid bejegyzést írtam: "Lányok! Folyik a vizem, most indulunk. Szorítsatok!" Külön riadólánc szerveződött arra, hogy ki kit értesítsen és hogyan, ha jönnek a babák, számítva arra, hogy a kórházban nem leszünk net-közelben. Nos, nálam Boci szívesen vállalta ezt a feladatot. Aznap éjjel ezt a bejegyzést írta a lányoknak:

"Hello Lányok!

Cicóka férje vagyok, jelentkezem a részletekkel. Először is nagyon boldogok vagyunk és nagyon köszönjük a drukkolást, szuperek vagytok! Barnival minden rendben (10-es apgar-t kapott!!) és anyukájával is minden rendben van. Cicóka majd biztos még árnyalja, de azért leírom röviden, mi történt ma ... vagyis ahogy az órát nézem tegnap:o)))

12 körül elfolyt a magzatvíz, fájások nem voltak. Cicóka éppen a karácsonyi ajándékokat csomagolta otthon, úgyhogy szerencsére nyugodt körülmények között jött a PILLANAT! Én szerencsére 20 perc alatt hazaértem, akkor már az egyik barátnő is átjött segíteni, bár ő talán még jobban izgult mint mi  :) Aztán szépen lenyugodtunk, összeszedtük a cuccokat és irány a János, közben a szülésznőt értesítettük (úgy fordult vissza vidékről), orvos éppen bent volt. Mivel Barni továbbra se fordult be, műtét lett a vége. Fájások egyáltalán nem voltak. A jó hír, hogy alig ocsudtam fel, már a kisfiam a kezemben volt. A műtét rendben zajlott, ha jól emlékszem, kb. 30 perc alatt vége is lett.

Barni  pontosan 14:45-kor született, 2850 gramm lett a súlya és 53 cm hosszú. Azt gondoltuk, 3 kiló felett lesz, ultrahangon már vagy két hete ennyit mértek. Már cicire tették és van huzata a kisfiamnak, szopizással nem lesz gond!

Tettem fel fotókat és videókat a szilagyi pont eu címre, nézzétek meg! Majd igyekszem követni a fórumot és átadom az üzenetet Cicókának.

Lányok mindenkinek kitartást, ilyen problémamentes szüléseket és boldogságot kívánok! Ja és eszerint tényleg bejött a lap teteje babona!"

Azt hiszem ez idekívánkozott!

Mindenkinek ilyen könnyű szülést kívánok!

Mivel Barni nem fordult meg, előre tudtam, hogy császármetszéssel jön majd a világra. Azt nem tudtam milyen lesz, nem is voltak várakozásaim, csak történtek a dolgok. Azt persze sokszor elképzeltem, hogy hogyan kezdődik majd...

Aznap reggel elkezdődött a december. Egy biztos gondoltam, az idén is lesz karácsony és ebben a hónapban Barni is megszületik. A 21-e azonban még messze volt. Ennek tudatában díszítettem a lakást, ajtódísz, ablakvilágítás, gyertyák...stb, imádom az adventi időszakot. A karácsonyi ajándékokkal is jól álltam, szinte már csak a csomagolás volt hátra. Előre kellett dolgoznom. Még készültem a belvárosba délelőtt, hogy elhozzam az étteremből Katáék vacsorautalványát, de reggel elkezdett esni a hó. Inkább úgy döntöttem nem megyek, egy kis hó és megbolondul a város közlekedése. Nem akartam dugóban araszolni, nagy pocakkal már nem sokat bírtam a volán mögött.

Dél körül nagyon elálmosodtam. Arra gondoltam, hogy gyorsan ebédelek és ledőlök kicsit pihenni. Ebéd előtt gyors pisilés, de alig tettem pár lépést a WC-től újból pisiltem! Vagy nem? Te Úristen ez a magzatvíz!!! Semmi mást nem éreztem. Azonnal hívtam Bocit, aki kivételesen egy szemináriumon volt Budapesten. Reggel még meg is beszéltük, hogy emiatt nem tudja majd azonnal felvenni, de ha nagyon fontos, akkor hívjam kétszer egymás után, akkor tudni fogja, hogy azonnal reagálnia kell. Kétszer kellett hívnom. Annyira izgatott voltam, hogy csak annyit tudtam mondani neki: "Folyik a vizem, gyere azonnal!"

Közben eszembe jutott, hogy barátnőm mindkét szülése azzal kezdődött, hogy elfolyt a magzatvize. Gyorsan tárcsáztam, hogy biztosítson arról, amit már egyébként én is tudtam. Végül átjött, míg  Boci hazaért, aki  a havazás ellenére írtó gyors volt.

Délután fél kettőkor már a kórházban voltunk. A doki megjegyezte, hogy mindenkire számított a kismamái közül, de rám nem:o))) Gyors CTG és UH vizsgálat és egy óra múlva már a műtőbe toltak be. Alig telt el 20 perc, hogy bevittek Barni már kinn is volt. 14 óra 54 percet mutatott az óra. A szülésznő gyorsan elvitte, nem is láttam belőle semmit. Hirtelen bevillant, hogy sírnia kellene, de mire feltettem a kérdést, hogy miért nem sír, már hallottam is hangját és egy perc múlva láthattam is. Gyönyörű volt, szinte szólni se tudtam csak csodáltam! Ja, és azonnal ellenőriztem, hogy megvan-e mindene:o))) Potyogtak a könnyeim, és végre megkönyörültek rajtam és legalább az egyik kezem felszabadították, hogy megsimogathassam mielőtt újra elvitte a szülésznő. De tudtam odakinn várja az apja, nem lehet baja. Benn a műtőben vánszorgott az idő, csak az órát néztem, alig vártam, hogy kivigyenek és végre magamhoz ölelhessem a pici fiam.

Aztán ahogyan a kórterembe kerültem eufória lett úrrá rajtam. Nem féltem a műtéttől, de amikor betoltak a műtőbe eszembe jutott, hogy ugyan kijutok-e onnan még élve - gondolom ez köszönhető annak, hogy akkortájt tele volt a híradó a műtőben elvérző kismamák eseteivel. Egyébként utólag Boci is bevallotta, hogy ugyanez neki is eszébe jutott míg várt ránk. Szóval emiatt is óriási megkönnyebbülést éreztem, de mindez eltörpült amellett, hogy megszületett Barni! Annyira boldog és feldobott voltam, és persze azonnal látni akartam. Szerencsére a szülésznő be is hozta hozzánk! Végre együtt voltunk mindhárman! Nehéz leírni azt az érzést, beszéljenek inkább a képek:

 

 

A méretvétel videója:

Származási hely:

Végre elérkezett a terhesség utolsó harmada, ekkor már "nagyon" terhesnek néztem ki. Imádtam ezt az állapotot, a napról napra gömbölyödő pocakomat, büszkén is viseltem azt. Szerencsére a szeptemberi ijedtség nem jelentkezett újra és minden rendben volt velünk, Barni, anya és apa jól voltak.

A terhességnek ez az időszaka, amikor  a legtöbb nőt elkapja a fészekrakási vágy. Így volt ez velem is, alig vártam, hogy moshassam a babaruhákat, amiket kaptunk, megvegyük a szükséges holmikat, egyáltalán berendezzük a babaszobát, azaz Barni-lakot. Röhejesnek tűnik, de külön excel táblát készítettem a babakocsikról, újrafestettem a kisszobát, és nem tudom hányszor beszéltük át a bababútort. Ja, majdnem kifelejtettem: új fényképezőgépet vettünk! Ezt apa választotta, én csak színébe szóltam bele:o)))

Október végéig dolgoztam fél napokban, és még egy hónapom volt otthon a szülésig. Persze akkor még nem tudtam, hogy csak 1 hónap van hátra! És bár jól éreztem magam a jövő miatti aggodalom elég érdekes dolgokat hozott ki belőlem. Esténként kétségbeesve fogadtam Bocit azzal, hogy Barni nem mozgott eleget egész nap. És ez így is volt, persze tudtam én, hogy ilyenkor már kisebb a hely és kevesebbet mozognak, többet alszanak, de ilyen napokon Barni napi többszöri csuklása is elmaradt. Babó ugyanis már a pocakban is rengetegszer csuklott, sokszor akár 5-10 percig is. Megnyugtatásomra ilyenkor mindig bementünk a kórházba, a szülőszobán aztán amint rám tették a CTG-t Barni olyan ficánkolásba kezdett, hogy szerintem az ügyletes szülésznők rendszerint kiröhögtek.

Barni szobáját a legnagyobb szeretettel terveztük és csinosítgattuk. Sok színt szerettünk volna, hogy vidám és érdekes legyen - azt hiszem sikerült. Ma pedig már azt is elmondhatom, hogy szerintem kicsi fiunk imádja is. A babaszoba berendezésében mindenki részt vett. Anyukám azzal, hogy megőrizte  a kiságyam és Barni azt kaphatta meg. Napa azzal, hogy lefestette az ágyat, Nagyi azzal, hogy gyönyörű rácsvédőt varrt rá - Barni most is nagyon imádja - és képet hímezett, bár akkor azt akkor még nem láttuk. Mi pedig...3D-s puzzle képeket raktam össze, amit a férjem bekeretezett. Nagy műgonddal vásároltuk meg a kiságy fölé a forgót, a névbetűket az ajtóra és még sorolhatnám.

Ami probléma volt, hogy Barni továbbra is farfekvéses volt, nem akart befordulni. A babák ugyanis a 28. és 32. hét között fejvégű pozícióba fordulnak, de Barni nem akart. Ma sem tudni miért? Ez determinálta, hogy Babó császármetszéssel jön majd a világra. Én ebben nem vitatkoztam az orvosommal, maximálisan megbíztam benne és szerintem be is bizonyosodott, hogy nem volt más megoldás. Persze egy kicsit elkeseredtem, hogy nem természetes úton szülök majd. Találkoztunk a szülésznővel is, aki elsőre szimpatikus volt, és bár a császáros szülés nem igényel akkora szülésznői támogatást én azért fontosnak tartottam, hogy már az elején legyen egy biztos pontunk. A 36. héten aztán elkezdődött a heti kórházi CTG ellenőrzés (na jó én csak egyszer voltam, mert a következő héten már babáztam). A CTG után találkoztam a dokival, akivel megbeszéltük, hogy ha Barni marad 'faros baba' és addig magától nem kívánkozik ki, akkor december 21-én minden sürgősségi eset után mi vagyunk az elsők a műtéti tervben. Bíztam benne, hogy Barni nem vár addig, azt azért nem gondoltam volna, hogy egy hét múlva már a karomban is tartom, mindenesetre jó volt tudni végre egy konkrét dátumot, mikor találkozhatunk végre.

Az utolsó hetet a szülés előtt  a karácsonyi ajándékok beszerzésével, az adventi készülődéssel töltöttem. Nálunk a 2010-es adventi időszak duplán volt a várakozás időszaka! Adventi naptárat készítettem a Szerelmemnek, nem tudva, melyik nap rejti majd a legnagyobb kincset. Amikor az ajándékokat a pici zsákokba töltöttem egy-egy napnál eljátszottam a gondolattal, hogy az lesz az - arra persze még véletlenül sem gondoltam, hogy rögtön az első lesz az! Majd a szülés előtti szombaton adventi koszorút készítettünk közösen, közben azon lamentáltunk hányadik gyertyát gyújtjuk már hármasban? 

Végre rájöttem van kézügyességem! Ez jól jön majd anyukaként, ha barkácsolni kell:o))

És végül az utolsó pocakfotó:

Barninak:

Minden nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy végre láthassalak. Kíváncsiságom, hogy milyen vagy, egy percig nem hagyott nyugodni. Szinte csak rád tudtam gondolni, csak veled tudtam foglalkozni! Ahogyan kerekedett a pocakom tudtam, hogy egyre nagyobb és ezzel egyre erősebb vagy. És én büszkén viseltelek! Apával együtt nagyon-nagyon vártunk már!

Kezdetben, amikor Babóra kislányként gondoltunk, mert nem tudtuk, hogy fiú, nagy volt az egyetértés köztünk abban mi is lesz a neve. Abszolút első helyen az ESZTER név állt. Szóba került még az Orsolya és Dorka is, de az Eszter 98%-os bizonyosság volt.

Szerintem mindenki úgy van ezzel, ha megtudja gyereke lesz, akkor rögtön a neveken kezd el járni az agya. Barni nem váratott bennünket sokáig, elég hamar, már a 13. héten megmutatta, hogy ő pedig fiú. Lehet, hogy azért, mert addig szinte csak kislányként beszéltünk róla? Fiúnevekkel azonban nem álltunk jól, sőt sehogyan sem álltunk!

Szóba került az Ábel, a Balázs, a Bálint és még sok-sok név. Egyet értés azonban nem volt köztünk. Boci egyre inkább az Ábel felé hajlott, amit eleinte én is el tudtam fogadni. Aztán utána néztem a jelentésének! A Ladó féle utónévkönyv azt írja, hogy az Ábel bibiliai eredetű név, jelentése mulandóság. Na nekem ez betette a kiskaput! Egyre inkább a Bálint felé hajlottam, hiszen jelentése szerint erős, egészséges! Próbáltam Bocit is meggyőzni, hiába. Pedig a Szilágyi Bálint igen dallamosan hangzik.

Végül egyik este átnéztük a statisztikákat is:o))) Kiválasztottunk 6-7 nevet (Ábel, Dávid, Zalán, Benedek, Bálint, Domonkos, és Barna) megnéztük, hogy az elmúlt években mennyire voltak népszerűek, illetve milyen gyakran fordulnak elő. Olyat kerestünk, ami nem annyira gyakori. A listára a Barna először Barnabásként került fel, de az a vezetéknevünkkel együtt túl hosszúnak tűnt. Miközben a jelentését olvasgattuk szóba került a rövidült formája, a BARNA. És igazából akkor már tudtuk!  A statisztikák szerint pontosan a mi elvárásainknak felelt meg, nem nagyon ritka, de nem is tömegnév. Az egész nevet pedig kimondva egyértelmű volt, hogy ettől szebbet, elegánsabbat nem is találhattunk volna.

Amit a Barna névről tudni lehet:

Eredete: a Barnabás önállósult magyar rövidülése; Névnapja: június 11.; Gyakorisága: 2005-ben 87 kisfiú kapta ezt a nevet, és a 2006-os összesített férfinév statisztika szerint a 90. leggyakoribb név; Becézése: Barnus, Barni, Barnika (és a saját változatom: Barnu); Új keletű csúfolója: Barna, kapjon be a harcsa.

...avagy nászút pocakkal, és nászút utáni aggodalmak

Végre eljött a nyaralásunk ideje is, szeptember 2-án útnak indultunk. Eredetileg Spanyolországba terveztük a nászutat, hiszen a terhesség 25-26. hetén jártunk, az orvos engedélyezte a repülést is. Aztán valahogy még is úgy döntöttünk nem megyünk olyan messzire, és mindenképpen autóval utazunk. De akartunk tengert is, nagyon-nagyon! Így mivel Horvátországban már voltunk, maradt Észak-Olaszország. Ha pedig Észak-Olaszország akkor irány a Garda-tó! Tehát néhány nap Jesoloban a tengerparton, majd pedig néhány nap Sirmionéban az észak Taorminájában.

Mondanom sem kell már nagyon vártuk a szabadságot, ilyen későn még egyik nyáron sem mentünk pihenni, közben szerveztünk és lebonyolítottunk egy esküvőt is, szóval fáradtak voltunk. Ráadásul itthon ezerrel tombolt a parlagfűszezon és én már a végemet jártam. Nem szedhettem semmit, de már ülve kellett aludjak, mert állandóan be volt dugulva az orrom.

A nyaralásunk összességében jól sikerült, bár az olasz vendégszeretetből és a nemzetközileg elismert olasz konyhából nem sok ízelítőt kaptunk, mi azért jól éreztük magunkat. Párosunk azonban nem a 'tengerparton egész nap homokban fekvős' fajta, így szinte minden nap várost néztünk. Így jutottunk el Trevisoba, Padovaba, Veronaba, Velencébe és jártuk be a történelmi Sirmionét. Sőt útban odafelé megálltunk Szlovéniában és megnéztük a postojnai cseppkőbarlangot.  Jól bírtam az egész napos gyaloglást, na persze meg kellett állni pihenni is, de amikor Veronában városnéző buszra szálltunk már elég jól éreztem a nap végén a különbséget.

Egy pocakos nászutas fotói:

A terhesség középső harmada azért jó, mert addigra túl van az ember lánya a legfontosabb genetikai vizsgálatokon, már nem kell izgulni ezek miatt. Elmúlnak a kezdeti panaszok is (na jó, már akinek elmúlnak, nekem szerencsém volt) és csak élvezni kell, hogy babát várunk. Néha persze el kell menni orvoshoz, de azt mindig vártam, mert az UH-n láthattam az én Babómat.

Szóval a nyár alapvetően jól telt, csak lassan. Az esküvő után látványosan elkezdett nőni a pocakom, és a 18. héten, egy vasárnap este, a teraszon üldögélve végre megéreztem Babót! Már addig is volt, hogy azt hittem ő az, de tuti biztos csak akkor voltam benne. Hú... csodálatos érzés volt, és egyben egy picit rémisztő is. Ekkortól már nem csak tudtam, hogy odabenn van, hanem nap, mint nap jelét is adta ennek. Arra, azonban, hogy a Kispapa is érezze őt még várni kellett pár hetet. Nagyon szerettem, ha Boci simogatta a hasam, mindig éreztem, hogy Babó a kezéhez úszik. Hogy ez miért van így, nem tudom és korábban nem is nagyon hittem benne, de működik! És amikor ez kívülről is látható lesz, amikor úgy hullámzik a poci, mint a Balaton! Na az igazán fantasztikus!

A második, kötelező genetikai UH-ra július 20-án került sor. Babó fejkörfogata ekkor 157 mm, haskörfogata 128 mm, mellkas átmérője 40 mm volt. Combcsontjának hossza pedig 30 mm. Mindene megvolt, belső szervei az UH vizsgálat alapján kitűnően működtek.

Kedvenc pocakos fotóm augusztus 21-én készült:

Nászútra, nyaralni csak szeptember elején mentünk, addig sóvárogva éltem a munkás hétköznapokat, mikor is minden kollégám elhúzott mellőlem szabadságra. Egyébként jól éreztem magam.

Barninak:

Amikor először éreztem, hogy mozogsz odabenn, azt hittem örömömben kiugrok a bőrömből. Attól a perctől kezdve minden mozdulatodat követtem bárhol is voltam és bármit is csináltam. Mindig elképzeltem, hogy mit csinálhatsz, sokat simogattam a pocakom, igen és szinte minden héten elolvastam neked a Nők Lapjából a mesét:o))) Minden vasárnap reggel azzal kezdődött, hogy egy könyvből hangosan felolvastam apának, hogyan fejlődtél azon a héten, és mi fog történni veled a következő héten, mekkora lehetsz, miket tudsz már.

Most, hogy megünnepeltük az első házassági évfordulónkat, ideje írnom az esküvőnkről is. Barni akkor már 16 hetes volt a pocakomban, így az események részese volt. Ráadásul a nap híre is ő volt, hiszen a legtöbb vendégünk akkor tudta meg, hogy babát várunk!

Megjegyzem, mi az elejétől fogva házasságban gondolkodtunk, és bár mire Barni megfogant, már ki volt tűzve az esküvőnk dátuma, egy (vagy később majd több) gyereket nevelni csakis a házasság adta keretek között tudtunk elképzelni. Véleményem szerint ez a családdá válás 0. lépése.

Igazság szerint lövésem sem volt milyen egy első trimeszter, így nagy vonalúan mondtam azt, hogy ez az esküvőnél nem okozhat gondot... mondjuk nem is okozott, szerencsére. Barni ugye márciusban fogant, annak is a végén, így simán azt mondtam a férjemnek, hogy július 3-án csak 3 hónapos terhes leszek, úgy sem látszik semmi. Na persze arra nem gondoltam, hogy a terhességet inkább hetekben mérik, és a 16 hét inkább 3,5 hónap, mint 3. Igaz tényleg nem látszott semmi, bár magamhoz képest azért már nem befelé horpadt a hasam. Leginkább derekam telítődött, valahogy ott lettem vaskosabb. Persze most már tudom, hogy ez normális, de akkor fogalmam sem volt róla, hogy így kezdődik.

Aztán ott vannak az első harmad kellemetlen tünetei, amivel szintén nem kalkuláltam. Szerencsére engem ezek elkerültek, kisebb émelygéseim voltak úgy kb a 8.-9. héttől, de június közepére megszűntek. Szóval az esküvő napján terhesség ide vagy oda, én nagyon fitten éreztem magam.

Bizony-bizony ott van benn!!!

A nap egyébként olyan gyorsan eltelt, hogy az hihetetlen, de azért mindenre emlékszem. A reggeli korai kelésre, aztán a készülődésre, fodrász, sminkes, koszorús lányok, virágos. Nagyon jó hangulatban telt a délelőtt, amihez nagyban hozzájárult, hogy az én drága Szerelmem mindenkit gardírozott, hiszen az ő készülődése sokkal egyszerűbb volt. Aztán a fotózás is nagyon kellemes volt, attól eltekintve, hogy kissé meleg lett. De legalább szerencsék volt az idővel, az addig a 2010-es nyár nem igazán mutatta meg magát.

A nap hőse mégis Barni volt! Semmi jelét nem mutatta annak, hogy megviselnék a szertartások miatt bennünket ért izgalmak. Mert hiszen izgultunk, egyáltalán azért, hogy minden jól sikerüljön. Na és nem hagyhatom ki a bulit sem, hiszen végig roptuk az estét, hajnali 4-ig, naná, ha már egyszer félévig tánciskolába jártunk előtte!

A bizonyosság után a következő hetek az orvos- és kórházválasztás jegyében teltek. Szerencsére a barátnőm segítségemre volt ebben, és május elején már találkoztam is az orvossal, aki szerencsére szimpatikus volt már elsőre is.

Elkezdődtek az ilyenkor szokásos vizsgálatok, vérvétel, EKG ...stb, szerencsére minden tökéletes volt. Soha ilyen jó vérképem nem volt!

A 9.héttől azonban elkezdődött az émelygésem. Nem volt vészes, evéssel mindig kezelhető volt:o)), de azért autóban és liftben nem mindig utaztam szívesen. Napközben és esténként olyan álmos voltam, hogy úgy éreztem akár egy hetet végig tudnék aludni. Na és annyit jártam WC-re, hogy kezdtem ott tölteni napjaim egy jó részét. Ezek a kisebb kellemtelenségek azonban eltörpültek amellett, hogy amióta tudtam gyereket várok, állandóan aggódtam érte. Hiába na, ez már így lesz míg élek.

Eddigre már nevet, vagyis becenevet is adtunk gyermekünknek, Babónak hívtuk, illetve amikor kisebb hasfájást éreztem, akkor mindig azt mondtam, hogy ciripel a Tücsök.

Babó mérete 2010. május 17-én, apa 35. szülinapján 27 mm (ülőmagasság) volt! Kell ennél szebb ajándék?

Az első genetikai vizsgálatra 2010. június 10-én került sor. Az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központban voltam, ahol mindent rendben találtak, azaz a kombinált teszt negatív lett. Babó adatai: ülőmagasság 71,6mm, fejátmérő: 19,6mm, combcsont 10,8mm - a doki szerint hosszú combú lesz a kis jövevény - nyakiredő: 2,2mm, pulzus 162/perc, orrcsont látható. És a legfontosabb, hogy meg tudtuk kisfiunk lesz!!! Érdekes volt, mert eddig kislányként gondoltunk Babóra. Én szinte azonnal váltottam, és ugyanúgy örültem. Mindegy volt, a lényeg, hogy jön, szépen növekszik és minden rendben van vele. Na és a becenév is módosult Tökös Babóra, hivatalosan Szilágyi Tökös Babóra!

Íme a bizonyosság:

Már nem volt egy hónap sem az esküvőnkig, és bár még semmi sem látszott rajtam, azért a menyasszonyi ruhám szűkítését ...khmm mondjuk úgy elnapoltuk:o)))

Barninak:

KISFIÚ VAGY!!! Ezt szinte azonnal megmutattad, de a nyaki redőt egyszerűen nem engedted megmérni. Minden mást többször is végignézett az orvos és kétszer is kiküldött sétálni hátha átfordulsz, de Te makacs voltál. Végül nem a legjobb szögből ugyan,de megmértek. De nagyon helyes voltál, igazi rendes gyerek, ugyanis az egész vizsgálat 20 perces lett volna, de én ehelyett háromszor 20 percet töltöttem benn, így 1 órán keresztül mozizhattam és nézhettelek.

Szóval április 12-én pozitív lett a terhességi tesztem. Hétfő reggel volt, nem nehéz kitalálni miről szólt a napom, a hetem. Nagyjából semmi nem érdekelt, alig tudtam dolgozni. 

Ráadásul az én drága barátnőm, aki tudta, hogy elkezdtünk próbálkozni, már kedden reggel hívott: "Neked most kellett megjönnie!?" Alig vártam, hogy elmondhassam neki. Sírtunk mindketten, a munkahelyemen folyton át jártam a szomszéd tárgyalóba telefonálni, nem akartam, hogy a szobámból bármilyen félmondatot elkapjanak a kollégáim, hiszen nagyon sok kérdésem volt a 2 gyerekes barátnőmhöz. Pl: mikor kell orvoshoz menni? Szívem szerint én már rohantam volna!

Végül az első orvosi vizsgálat április 27-én volt, ekkor már stabil szívhangot hallottunk az UH-n. Az a hang! Néztem a monitort, vigyorogtam és közben potyogtak a könnyeim. A Szerelmem ott ült mellettem, nézett rám könnyes szemekkel, majd a monitorra összpontosított, ahol az orvos mutogatta, hogy mit is kell látnunk a mi Kis Maszatkánkból. Végtelenül boldogok voltunk!

A szülés várható időpontjának 2010. december 19-t jelölték meg! Te jó ég! Karácsonyra gyerekünk lesz!

Barninak:

Hallani a szívdobogásod életünk legszebb élménye volt, sosem éreztünk még ilyen boldogságot! Persze sírtunk, de kizárólag az öröm miatt. Óriási hálát éreztem, hogy a legszebb, legteljesebb szerelem után az is megadatik nekünk, hogy szülők legyünk, és én végre ANYA legyek. Már akkor, ott az első UH-s fotón is nagyon szép voltál, és mi azonnal beléd szerettünk.

Mindig is szerettem volna naplót írni, de sosem voltam elég kitartó. Elkezdeni még csak-csak ment, de aztán mindig lemaradtam. Nem a lelkesedésem hagyott alább, de mindig elsodortak az élet eseményei, így az írás szépen elmaradt. De a nap végén, elalvás előtt az ágyban mindig szépen megfogalmazom azt, amit a naplómba írnék - kár, hogy még nem találták fel az ily módon távirányítható tollat.

Most csak 1 évvel vagyok lemaradva! Valahogyan be kell érjem magam, vagyis a jelen eseményeit. Miért 1 év? Nagyon egyszerű, 2010. április 12-én hétfőn reggel tudtuk meg, hogy gyerekünk lesz, babát várunk, szülők leszünk ...stb. Bár én már vasárnap is tudtam, mert 34 év alatt megtanultam, hogy működik a testem és mivel semmi jele nem volt az ellenkezőjének, én már este tesztelni akartam. Az én drágám azt találta mondani, hogy ha 2 hétig nincs semmi, akkor majd csinálunk egy tesztet. Akkor azt gondoltam, nem normális ez a pasi. 2 hét, 2 órát nem bírok ki, ő meg itt hetekben beszél. De alkut kötöttem vele, legyen néhány nap. Aztán másnap reggel ébredéskor olyat éreztem, amit még addig soha. Ekkor még biztosabb lettem a dologban, de igazi bizonyosságot akartam, így míg életem párja az óracsörgés után szendergett még kicsit, gyorsan elillantam mellőle tesztelni. Nem kellett sokáig várnom az eredményre, szinte azonnal egyértelmű volt. Diadalittas arccal mentem vissza a hálóba és dugtam a szerelmem orra alá tesztcsíkot.

Kár, hogy nem készült rólunk film, elég érdekes arcot vágtunk mindketten, sírtunk majd nevettünk,  néztünk magunk elé, majd néztünk egymás szemébe boldogan. Ki akartam futni a világba és elkiabálni mindenkinek! Persze később ez is eljött, de akkor a szüleinket hívtuk fel, ültünk az ágyban, kihangosítottuk a telefont és közöltük anyáinkkal, hogy pozitív lett a terhességi tesztem. Volt nagy öröm és hitetlenkedés a vonal túl végén.

Én már nem bírtam magammal, féltem, hogy nem lesz egyszerű a korunk miatt. Egy idő után már az sem izgatott, hogy az esküvőnk majd csak júliusban lesz. Addig-addig mondogattam az én drága uramnak, hogy nem bírom ki, ha évekig kell próbálkoznunk, hogy nosza márciusban belevágtunk. És azonnal sikerült! Úgy képzelem a mi angyalkánk már régóta várakozott, hogy jöhessen, ott lóbálta a lábát egy felhőn ülve, de sosem  őt szólították. Aztán, amikor végre zöld lámpát kapott azonnal itt termett. 

SZILÁGYI BARNA 2010 DECEMBER 1-JÉN 14 ÓRA 54 PERCKOR MEGSZÜLETETT!