Amióta megjött a jó idő, az egyszerűen szuper idő, csak sóvárogtam, sóvárogtunk Bocival együtt. Nap mint nap láttuk ugyanis, hogy milyen sokan bicikliznek a Duna parton, mi pedig nem tudtunk, mert a kerékpárjaink Kismaroson voltak. Másrészt izgatottak is voltunk, hogy mit szól majd Töki ha beültetjük őt a gyerekülésbe és útra kelünk.
Már nagyon régen kerekeztünk, tavaly egyszer volt rá módunk, akkor is csak kettesben, hiszen Barni csak ősz elejére ült stabilan, azelőtt pedig az első túránk után kiderült Barni a pocakomban van, és biciklizni terhesen nem volt ajánlott.
Szóval tervezgettünk, hogyan is kerülnek haza a bicajok Kismarosról. Elhatároztuk vonattal megyünk értük és hazafelé, ameddig bírjuk szuflával tekerünk, ha kell újra vonatra szállunk. Ez az ötlet szenzációs volt! Mert egyrészt a vonathoz BKV-val mentünk és Barni imádja a buszokat - a közeli busz végállomást naponta megnézzük. Másrészt vonatozni sem vonatozott még soha, bár Napával gyakran járnak vonatlesre a váci pályaudvarra. Barninak mindkettő annyira tetszett, hogy teljes ámulatban, csendben ült Boci vagy az én ölemben. A vonaton már azt is megfigyelte, hogy felszállnak az emberek és leülnek. Így ő is kipróbálta milyen egyedül ülni! Annyira cuki volt!
Kismarosra érve Nagyi jó kis kalóriadús ebéddel várt minket, hogy bírjuk a strapát hazafelé. Barni aludt egyet, majd pedig birtokba vette a kertet, ahol nyáron remélhetőleg majd sok időt fog tölteni. Felavatta a homokozót is. Szerintem minden nagyon tetszett neki, bár kissé bágyadt volt. A sok élménytől, vagy az MMR oltás kezdett akkor már dolgozni benne, nem tudom, de ez mindegy is.
Úgy délután 2 körül elindultunk, Barni Boci mögött ült és a gyerekülés csak itthon került át az én kerékpáromra. Őszintén bevallom ennek így utólag örülök is, mert én leginkább azon izgultam Töki hogy bírja majd az egészet, az eszembe sem jutott, hogy én leszek puding. Boci elég jó tempót diktált, én meg szinte mindig lemaradtam, pedig minden erőmet beleadtam. A szél ugyan elméletileg velünk volt, de ugye az utak kanyarognak, így a nyavalyás néha képes volt szembe is fújni. Mire hazaértünk nem éreztem a lábaimat, mert hát 35 km-t tekertünk. Szerencsére azonban másnap már kutya bajom sem volt és nem lett óriási izomlázam.
Először Vácon álltunk meg a Duna part legnagyobb játszóterén. Töki kicsit hintázott, csúszdázott, kavicsozott. A bukósisak felvétele kicsit macerás volt, de ettől eltekintve szívesen ült újból be az ülésbe. A következő állomás Göd volt, a kerékpár út melletti fogadónál szintén volt egy nagy homokozó, azt pedig ki kellett próbálni! Nem sokáig időztünk, hiszen még haza kellett érnünk. Így Alsó-Gödön vonatra szálltunk immár biciklistől. Na nem utaztunk sokáig, ugyanis azt még indulás előtt kinéztünk, hogy Dunakeszi Alsón kell leszállnunk, onnan gyorsabban itthon tudunk lenni. Dunakeszin egy rövid szakaszon elég forgalmas helyeken is kellett mennünk, ahol sem kerékpárút, sem járda nem volt. Barninak ez is tetszett, hiszen sok-sok autót láthatott. A Megyeri hídra én már alig tudtam feltekerni, és a hídról leérve már csak az éltetett, hogy mindjárt hazaérünk. Amikor pedig elértünk a házunkig, hát továbbtekertünk, ha már úgy is lendületben voltunk elugrottunk még egyet fagyizni a sarokra:o)))
Azóta szinte mindenhova bicajjal megyünk, közértbe, játszótérre, patikába, postára, vagy csak úgy. Barni imádja, és néha bókol is kicsit a hátam mögött szerintem. Ezt onnan sejtem, hogy olykor szó nélkül hagy egy-egy motort, vagy teherautót.o))
