Január 1-jén Barni 1 hónapos lett! Íme Barni az újév első estéjén:
Legújabb becenevén Csücsök, mert hogy ő anya szíve csücske, 3560 g-ot nyomott és 56 cm volt.
Beköszöntött tehát az új év, hozzánk a hasfájósággal és a szoptatási mizériával.
Ebben az időszakban nem sokat pihentünk, az állandó kialvatlanságtól, kimerültségtől, kiábrándultságtól kezdett kicsúszni a lábunk alól a talaj. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy gépiesen, szinte érzelmek nélkül végeztük a gyerek körüli teendőket, de egymással is már csak tőmondatokban tudtunk beszélni. Persze jó tanácsokkal tele volt a puttonyunk, igazából már ahhoz sem volt erőnk, hogy azokat megfontoljuk. Tettük a tenni valót, ahogy esett, úgy puffant. Nem vagyok büszke, vagyis nem vagyunk büszkék ezekre a napokra, hetekre. Eleve nehéz helyzetben voltunk, és még ehhez hozzájött az is, hogy Barni nem tartozott azon gyerekek táborába, akik már 6 hetesen átalusszák az éjszakát. Nyomasztó egy mérce volt ez számunkra. Ezekben a napokban olykor-olykor jó lett volna egy ki bátorítás, az ha valaki ránk nyitja az ajtót. Drága barátnőm minden nap hívott, de a két betegeskedő kisgyerek mellől szinte alig tudott elszabadulni. Volt olyan nap, hogy csak azért tudtam lezuhanyozni, mert ő átjött és addig is dajkálta a síró Barnit.
Minden nap este 6 körül elkezdődött: Barni kisebb megszakításokkal visítva sírt. Jó esetben 23 óra körül kidőlt, de volt hogy éjjel 2-ig tartott. Igaz utána reggel 8-ig nem nagyon mukkant meg. Hát igen valamit, valamiért! Többnyire velem, mellettem, rajtam aludt el. Néha visszacsempésztük az ágyába, néha nem. Az utóbbi eset sokkal nehezebb volt, mert bár nincs annál gyönyörűbb, ha egy kicsi baba szuszog mellettünk, de én úgy féltem, hogy rá fekszünk, megnyomjuk ...stb Ha velünk aludt, én tehát nem aludtam.
A nappalok sem voltak sokkal jobbak, sőt akkor egyedül voltam vele. Szinte egész nap az ölemben volt, folyton szopizott volna. Ha elaludt, akkor is csak az ölemben tarthattam. Sokszor hittem 20 perc után, hogy most már biztosan mélyen alszik és megpróbáltam kikúszni a szoptatós párna alól, szinte kivétel nélkül sikertelenül. Így gyakran előfordult, hogy délben mosdatlanul, éhesen és még hálóingben ültem az ágyban a hálószobában.
Tudom, hogy a gyerekágyas kismamáknak azt szokták mondani, hogy hanyagolják a házimunkát és csak a gyerekkel törődjenek. Na de azért az hetekig mégsem tartható, hogy nem takarítunk, nem mosunk. A főzést meg sem említem, esélyem sem volt még csak egy pirítóst sem csinálni. Ez egyre jobban frusztrált. Szerencsétlennek éreztem magam, hogy képtelen vagyok ellátni a háztartást, nem találom a saját gyerekemhez a kulcsot, egyszóval rossz anya és rossz feleség vagyok. Bizonytalanságom egyre inkább csak erősödött, és egyre mélyebbre taszított... Boci folyton biztatott, hogy jól csinálom és nem vagyok béna, de mivel esténként mire hazaért már elkezdődött a visítós sírás időszaka, ő is egyre fáradtabb és fásultabb lett.
Mindazonáltal Barni szépen fejlődött, egyre inkább érdekelte a világ, kezdte nagyon figyelni a tárgyakat, szépen forgatta és emelte a fejét. Vettünk neki egy pihenőszéket, ami rezeg, zenél, szórakoztat. Abban ülve sokáig bámulta a könyvespolcot, volt, hogy szundított benne rövid ideig. Ha fölé hajolva beszéltünk hozzá, láthatóan nagyon figyelt és már próbált válaszolni is, olykor-olykor hangot is sikerült adnia. A legmegindítóbb volt, hogy elkezdett mosolyogni! A fürdést is egyre jobban élvezte, igaz sosem tiltakozott ellene, de láthatóan szerette, főként, ha együtt fürödtek Apával. Egyébként is mindig Boci fürdette, Barni pedig közben áhítattal nézte az apját.
Január közepén elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy ne csak sétálni mozduljunk ki, hanem hosszabb útra is elmenjünk. Ezért meglátogattuk Vácon Nagyit és Napát. A kiruccanás jól sikerült, és nagyon jól éreztük magunkat. Igaz, erre a kimozdulásra igazából nekem volt a legnagyobb szükségem. Aztán elkezdtek szivárogni a babalátogatók is.
A második hónap képekben:
