Nagyon vártam már az anyák napját! Milyen lesz így, hogy már én is anya vagyok? Emlékszem tavaly, mikor Bocival anyáinkat köszöntöttük, már Barni a pocakomban volt. Még beszéltünk is róla, hogy idén már én is "ünnepelt" leszek és mennyire más lesz így mindkettőnknek.
Nos, én magamban ünnepeltem ezen a napon. Persze a kisfiam még kicsi ahhoz, hogy ebből az egészből bármit is értsen, de nagyon meglepett és bevallom fájt, hogy rólam senki nem emlékezett meg!
Barnival mi még Kiskörén voltunk, Boci éppen Kismaroson. Én otthon köszöntöttem az anyukámat, a nagymamámat és még Nagyikának is vittem virágot a temetőbe (ő biztos nem felejtett volna el). Felhívtam telefonon Nagyit is. És nekem senki nem mondott semmit! Csalódott voltam, de úgy döntöttem nem keseredem el, hiszen az, hogy köszöntenek-e ezen a napon nem igazolja az anyaságomat, vagy minősíti azt. Nem várok én ettől a naptól a jövőben sem semmit, csak annyit, hogy Barni kék szemeivel rám nézzen, rám mosolyogjon és esetleg majd egyszer annyit mondjon: szeretlek Anya!
