Lassan már egy hete itthon vagyunk, de csak most jut időm, hogy írjak az elmúlt hetünkről, amit anyánál töltöttünk Kiskörén. Nagyon jól éreztük magunkat, szuper volt az idő, igazi nyár a kora őszben, az első napokban 30 fok fölött volt a nappali hőmérséklet.
Egy kis felsőtárkányi kitérővel érkeztünk meg anyához vasárnap délután. Meglátogattuk ugyanis nagynénéméket. Az unokatesómék is otthon voltak, így Bocit ők hozták vissza, mi pedig Kisköre felé vettük az irányt. A Nagymama már nagyon várt bennünket! Teljes izgalomban volt, hogy egy hétig unokázhat, ráadásul úgy intézte, hogy végig szabadságon legyen. Amikor 1 hét elteltével hazafelé készülődtünk azt mondta, hogy most pihenne 3 napot és utána újrakezdené:o))) Hát igen, most már a nagyszülők számára is emészthető korban van Barni! És bár egyszer ők is voltak pici gyerekek szülei, az elmúlt 30-35 év azért sok mindent kitöröl. Mindenesetre nekünk arany életünk volt ez alatt az egy hét alatt, mondhatni full-service.
Mivel Barni anyával ritkábban találkozik, nagyon örültem neki, hogy amint beléptünk az ajtón széles vigyor keretében azonnal anyához kapaszkodott, és szinte le sem szakadt róla egy héten keresztül. Milyen érdekes, hogy a gyerekek mennyire megérzik ki az, aki kényezteti őket! Ők ketten olyan szimbiózisban voltak végig, hogy talán azt sem vette volna észre a kisfiam, ha én nem vagyok ott. Minden este együtt vacsoráztak, a Nagymama katonázott neki, persze ha nem volt elég gyors, akkor Barni egy morgással azonnal jelezett. Aztán anya fürdette óriási sikongatások közepette. Megtanította neki, hogyan kell a csúszásgátló kis halakat a kád oldalára tapasztani, majd leszedni. Voltak baromfi nézőben, láttak lovaskocsit, tehenet, birkát, kutyát, macskát. Barni ezeknek mindig nagyon örült, először mindig jól megszemlélte az új dolgokat, állatokat majd óriási kacagásban tört ki. Mondanom sem kell anya mindig büszkén tolta a babakocsit és zsebelte be a dicséreteket, és természetesen mindenkinek elmondta, hogy mi mindent is tud már az unokája.
Most már a lakás minden pontját felfedezte, imádta csapkodni az ajtókat, szekrényajtókat. Ha ébren volt állandó csapkodás hallatszott a lakásból. Hosszú percekig játszott a hűtőszekrény előtt és pakolgatta, megrágta a hűtőmágneseket. A lépcsőházban pedig mindig kiabált, a szomszédok mindig tudták mikor jövünk, mikor megyünk. De volt, hogy leült a bejárati ajtó elé és nagy höhö-kel jelezte, hogy most aztán azonnal vigye őt ki a Nagymama, hogy kiáltson egyet-kettőt. Erre persze megjelent valamelyik szomszéd és azonnal beinvitálta magához őket. Így Barni felfedezte a szomszédlakásokat is, ha már egyszer beinvitálták ő mindent megnézett. De a Nagymami kapható volt arra is mindig, hogy az erkélyen megrázzák a szélharangot, vagy éppen a csillárokat egy kicsit meglóbálják. Barni kiválóan tudta jelezni, hogy éppen ezeket akarja csinálni és azt is tudta, hogy ezt nem tőlem kell kérnie.
Érdekes dolog történt azonban az evésében. Már itthon is megfigyeltem, hogy Barni egyre inkább érdeklődik aziránt, hogy mi mit eszünk, és szívesen ki is próbálja. Na de olyan még nem fordult elő, hogy nem egye meg a saját ebédjét és addig hisztizzen, amíg nem kap az enyémből! Minden nap együtt ebédeltünk, itthon ez nem mindig van így, mert ha délután dolgunk van, akkor én igyekszem az alvásidejében elkészíteni az ő ebédjét és megenni az enyémet, hogy utána mielőbb tudjunk indulni pl bevásárolni. Egyik nap szó szerint erősen verte az asztalt a túrós palacsintáért! Hát adtunk neki. Na nem sokat, pár csipet tésztát és egy kis túrót. Úgy gondolom mivel ilyen jól eszik és szívesen kipróbálja az új ízeket miért ne? Végül is semmi gondot nem okozott neki áttérni a tápszerről, eltekintve attól a rövid ideig tartó keményebb széklettől. Aztán másnap nem volt hajlandó megenni a saját főzelékét lévén az sárga színű volt, mi pedig pirosat ettünk, míg fel nem turbóztam neki egy kis paradicsomszósszal az én tányéromból. Látni kellett volna, ahogyan mérgesen kalimpált a kis lábaival az etetőszékben, morgott és csapkodta az asztalt. És nem lehetett becsapni, csak akkor volt jó, ha a saját tányérunkból adtunk neki! Előszeretettel kóstolta meg a leveseket is, persze meglepődött az állagán, de éppen a hazaindulásunk napján nem lehetett megvigasztalni, amíg nem kapott ő is egy kis gulyáslevest. Remélem ez az érdeklődés azt jelenti, hogy nem kell 2 éves koráig külön főznöm neki és lassan majd azt eszi, amit mi. Persze ehhez kellene még több fogacska, de Kiskörén sem bújt ki újabb.
Alvás ügyben megerősödött bennem a korábbi tapasztalatom, miszerint Pocak nappal csak is itthon, az itteni ágyában tud jól aludni. Kiskörén is megvolt a napi háromszori alvása, de felületesebb és rövidebb mint itthon. Éjszaka azonban továbbra sem volt gond, igaz egy alkalommal előfordult, hogy kb ötször is meg kellett őt simiznem egy éjjel, de nem virrasztottunk. Alvás ügyben rám is jó világ volt, ha Barni aludt én is szinte kivétel nélkül lefeküdtem, vagy tévéztem kicsit, szóval tényleg nyaraltam én is. Sőt reggelente anya kelt Barnihoz és ette őt meg, persze én is mindig felébredtem, de olyan jó volt még egy kicsit nyújtózkodni.
Voltunk keresztanyáméknál is, ott két dolog izgatta. Természetesen a baromfiudvar, persze csak ölben. Hangos kurjongatásokkal próbálta újra és újra a kakast rávenni a kukorékolásra, az pedig fújta. Olyan volt, mint a kis Vuk a kacsával, esküszöm ki lehetett olvasni a gyerek szeméből:"várj csak kis tarajos, csak tanuljak meg járni, majd jól meggyömöszöllek!" Aztán legalább egy félórán keresztül pörgette Máté lábán a görkori kerekeit, óriási műgonddal a kis mutatóujjával. Dédimamának is bemutatta az összes tudományát, aki búcsúzóul túrós palacsintát sütött nekünk, én azonnal rávetettem magam és mivel Pocak ezt meglátta... Dédipapa házánál azonnal összehaverkodott Cuki kutyával, gurgulázva kacagott rajta. A kutya meg azonnal levette, hogy Barninak az tetszik ha kergeti előtte a sípoló labdáját. A kapcsolat, mert kérem ez már az, oly annyira erős lett, hogy Cuki a kád mellett ült akkor is, amikor Barni az udvaron fürdött. Mivel jó meleg volt anya előkapta az én - nem tévedés tényleg az enyém volt - 35 éves babakádamat, melegített bele vizet és már lehetett is pancsolni. Barnit pedig nem kellett nagyon unszolni, imádja a vizet, pancsolt is rendesen. Eszembe jutott, amikor ovisként én pancsoltam ugyanott, a szőlőlugas alatt, ugyanabban a kádban (hihetetlen, hogy anya mit meg nem őriz)!
Nehéz szívvel jöttem haza, mert bár már vágytam Boci után nagyon, olyan nehéz volt ott hagyni anyát, bárcsak közelebb lenne! De hamarosan megint megyünk, halottak napja környékén pár napot ismét ott töltünk.
Legjobb pillanataink:
