Erről a témáról többször kezdtem el írni, majd többször töröltem a leírtakat és még többször elbőgtem magam. Ezért úgy döntöttem, amíg könnyek nélkül nem tudom megosztani a gondolataimat a témáról, nem fejezem be. Szóval ez a többedik nekifutásom már, és előre szólok, hosszú lesz.

És miért most? Nos az indítattást két dolog adta. Egyrészt a múltkori, hétvégi Ringatón, amiről írtam is, sokan szoptatták ott a tömegben a babájukat. Félreértés ne essék, én ezért nem ítélem el őket, sőt bennem is inkább vágyakozást keltett dolog. Persze azért már igenis elítélem a közvetlenül mellettünk, előttünk, mögöttünk szoptatókat (háhá! nem én hunyászkodom meg!) amiért lesajnáló vagy éppen utálkozó pillantást vettek rám, mikor a táskámból elővettem Barni üveges tejbegrízét! Igenis hölgyeim, így ismeretlenül is, kikérem magamnak ezeket a tekinteteket! A másik dolog, ami sarkallt a befejezésre, a szomszédunk kijelentése vagyis kijelentései voltak. Majdnem egyidősek a gyerekeink, és ő még mindig szoptat. Őszintén, kicsit elegem van abból, hogy akármikor találkozunk azzal jön: "mi még csak kóstolgatunk ezt-azt, mert a dokinéni szorgalmazta, de a gyerek egyébként cicfan" vagy "nálunk az ebéd olyan, hogy a leves cici, aztán egy kis főzi, majd a desszert megint cici". És én még őszintén beszéltem ennek a nőnek arról milyen problémával küszködtem és ez mennyire megviselt! Hát elég hülye voltam! 

Na mindegy is. Mivel eddig nem bőgtem el magam, folytatom, vagyis az eddigi írásaimat cifrázom kicsit. Íme:

Sokszor gondoltam végig könnyes szemmel miért is nem sikerült nekünk a szoptatás? Azt hiszem az okokat pontokba lehetne szedni, na de ez nem olyan dolog, amiről felsorolásszerűen, érzelmek nélkül lehetne írni. Soha nem gondoltam volna a terhesség alatt, hogy a szoptatás gondot fog okozni, én szoptatni akartam és kész, azt hittem ez elég. Bár egyesek még pocakos koromban felhívták a figyelmemet a téma különböző internetes oldalaira, de igazából nem olvasgattam ezeket. Ez volt a baj? Nem hiszem, és úgy gondolom a témában egyébként is kevés objektív írás van, a neten leginkább csak a fanatikusokkal találkozhat az ember. De tényleg! Így utólag beleolvasva ezekbe az írásokba, egyikben sem találtam még csak utalást sem pl a mi problémáinkra. Mindenesetre a várandósságom idején szoptatásra készültem, a szülésfelkészítőn elhangzottakat jól az agyamba véstem, szóval azt hittem a leckét megtanultam. Aztán megszületett Barni!

Nos, a kórházban Barni kb egy órán belül a mellemen volt, hiába született császármetszéssel, és volt is ereje! Meglepő érzés volt! Gondolom a rózsaszín világban és fanatikuséknál itt az következik, hogy ettől az érzéstől aztán minden leglegleg lett, és értelmet kapott a világ ...stb. Én ilyet nem éreztem. A fizikai érzékelés tényleg meglepő volt, a fejemben pedig leginkább az motoszkált, hogy ezt is meg lehet szokni. Amúgy segítséget, igazit, nem nagyon kaptam, kaptunk. A kórházi védőnőnek legalább ötször szóltam mire "ránk ért" és végül csak annyit mondott, hogy jól csinálom és használjak bimbóvédőt a jobb mellemnél, azt ugyanis nem nagyon tudta  Barni bekapni. Végül a hazamenetelünk napján közölte, hogy akár kb 20 ml tejet tudna fejni a melleimből egyenként. Hogyan? Azt már nem mutatta meg, hiába mondtam, hogy hát én próbáltam, de nem sikerül néhány cseppnél többet elővarázsolnom. Arra is persze önállóan jöttem rá, hogy nem is kell bimbóvédőt használnom, ha mellszívóval mondjuk úgy előkészítem a terepet. Utolsó kórházi napunkon ráadásul nem nagyon mértem súlyváltozást Barninál szopizás előtt és után, amitől kétségbeestem. Ilyen indulás után mondanom sem kell, nem igazán magabiztosan mentünk haza zsebünkben az első tápszer recepttel.

Otthon aztán a védőnő szárnyai alá kellett volna kerülnünk, akiért Boci még a hazamenetelünk napján elment, még a bérelt mérleget sem kellett cipelnie. Aztán ugyan jött hetente, de szárnyai nem voltak, és nem voltak tanácsai és nem volt semmije sem! Barni súlya pedig tovább csökkent, továbbra sem mértünk változást így minden szoptatás után adtunk tápszert is. Szerintem azt is a védőnek kellett volna elmondania, hogy mikortól álljak le a mindkét mellből való szoptatásról, merthogy ugye a szülés felkészítőn az hangzott el, hogy 15 perc egyik mell, 15 perc másik mell a tejtermelés megfelelő beindulásáig. Én az utolsó pillanatig mindkét mellemből szoptattam, kivéve az éjjeli etetéseket!

Szóval segítségünk nem igazán volt, de akartam és nem adtam fel. Ugyanakkor a szülés után hormonváltozásoktól és baby blue állapottól, meg persze a sikertelenségtől olyan boldogtalan voltam, hogy a szívem szakadt meg néha. Egy elefánt itatására elég volna, amennyi könnyet elsírtam nap mint nap. Már-már az is eszembe jutott, hogy  tudat alatt biztosan nem is akarom én ezt, mert azért elég furcsa érzés elsőre, amíg meg nem szokja az ember. Persze a család és a barátaim biztattak, és arról is biztosítottak, hogy nem vagyok rossz, ha nem sikerül.

Barni december végére összekapta magát, mikor 4 hetes volt hívtam egy szoptatási tanácsadót. A 4 hét alatt is, minden egyes etetést szoptatással kezdtünk, én pedig minden tejfakasztó praktikát kipróbáltam. Annyit ettem, hogy már a fülem jött ki, és annyit ittam, hogy a nap jó részét a WC-n ülve kellett töltenem, mert állandóan pisilnem kellett. Esküszöm a terhesség alatt nem volt ilyen. A szoptatási tanácsadónak persze sírva panaszoltam minden bajom. Igazából ő segített a legtöbbet. Ő volt az első, aki figyelt arra, amit mondtam, azaz hogy Barni nem úgy tartja a száját szopizás közben, mint ahogyan azt máshol látom. Szerinte kissé csapott volt Barnus álla, amiatt nem tudott rendesen vákumot képezni. Féltem, hogy a cumisüveggel már elrontottuk. Mert hát igyekeztünk mi anélkül tápszert adni, de elég nehézkes volt. Még cumisüveggel is fele folyton a nyakába folyt, azaz a cumira sem tudott rendesen rátapadni. Talán nem voltak elég erősek a száj körüli izmai? Esetleg túl nagy volt neki eleinte a mellbimbóm?

Ezt már sosem tudjuk meg, mint ahogyan azt sem, hogy volt-e elég tejem? Szerintem igen, mert egy idő után folyt. Folyt, ha melegből hidegre mentem, ha sírt a gyerek, zuhanyzás után és ha Barni szopizott az egyikből. A melltartóbetétem folyton elázott. Amikor elmentem kabátot venni - már bőven benne jártunk a januárban - úgy értem haza, hogy a kardigánom alatt a blúzom teljesen el volt ázva. Nem éreztem tej leadási reflexet, vagyis éreztem, csak nem olyankor, mint mások. Hát ettől megint selejtesnek éreztem magam! És még mindig mértem szinte minden szoptatást, egyre gyakrabban 90-110 grammokat is. Akkor miért adtunk mégis tápszert, illetve miért nem álltunk le vele? Megpróbáltuk, de tapasztalanok voltunk, és nem tudtuk, hogy első este nem feltétlenül azért sír a gyerek mert éhes, hanem mert fáj a hasa. Pechünkre a hasfájás szinte napra pontosan akkor köszöntött be az életünkbe, amikor meg akartunk szabadulni a tápszertől. Én pedig az állandó mérésbe őröltem bele, folyton akkor mennyiségre próbáltam kiegészíteni az etetéseket tápszerrel, ami annak dobozán szerepelt. Ha 90 grammot szopott, akkor még 20 ml tápszert adtam neki, mert a dobozon az szerepelt kb 110 ml-t kell ennie! Barni persze nem volt hülye, ha nem kellett neki nem ette meg! Szinte egész februárban arról panaszkodtam, hogy úgy kell üldözni a tápszeres üveggel. Most magabiztosan kijelentem Barni egész februárban szinte csak anyatejet kapott! 

Ekkor nagyon kellett volna segítség, olyantól, aki velünk van egész nap, akár több nap is egymás után és objektíven látva a dolgokat tud tanácsot adni. És kitart, elfogadja, ha eleinte elutasítóak vagyunk, higgadtan és odaadóan segít. De nem volt ilyen személy! Miért? Utólag ért bennünket az a vád, ha ezt vádnak lehet nevezni egyáltalán, hogy mi mindig is túlzottan önállóak voltunk és nem nagyon tűrtünk beleszólást a dolgainkba. Én megfordítanám a dolgot, mindig is önállóak voltunk mindketten, és ez mindig kisebb odafigyelést igényel, ráadásul ez így kényelmes is. De akkor is igényel óvó, féltő, védő tekinteteket! Szóval Bocival mi eddigre már elveszítettük a témával kapcsolatos teljes realitásérzékünket, sőt még azzal is meg kellett küzdenünk, hogyan vezekeljünk, ha valaki tanácsát nem fogadtuk meg, vagy inkább már be sem tudtuk fogadni. Tehát elvesztünk, én fanatikusan mértem, Boci pedig jobb ötlete nem lévén asszisztált nekem. És így szépen beleszoktunk a helyzetbe. Persze bennem dúltak az érzelmek, és amikor egyedül voltam a gyerekkel csak sírtam és sírtam. El akartam menni jó messzire, mert úgy éreztem, hogy csak terhére vagyok mindenkinek mert ilyen problémáink vannak, és ami a legszörnyűbb úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó, Barni és Boci jobbat érdemelnek, képtelen vagyok családot összetartani, gyerekkel bánni, szeretni, szeretve lenni, veszekedni, kibékülni...stb, én csak egy munkakutya vagyok! Ez aztán totális depresszióba taszított, de jól nevelt kislányként, jó tanuló, jó sportoló, mindenben folyton a legjobbak között lévőként álarcot öltöttem magamra, a külvilágnak mást mutattam, sőt az igazán rossz állapotomban még el is hittem ezt a mást!

Ennek volt köszönhető, hogy márciusban aztán ismét neki fogtam a szoptatási kérdésnek, újból fejtem mint egy gép. Csak ez az egy járt a fejemben. Nem és nem, nem bukhatom meg ebben, hiszen én is a legjobbat akarom a gyerekemnek. Oly annyira blokkolt ez az érzés, hogy nem engedett kiteljesedni az új szerepemben, éltem, mint egy gép.  Miért kezdtem el újból? Mert folyton abba ütköztem, hogy lesajnáló, szánakozó, de rosszabb esetekben kioktató, gyűlölködő megnyilvánulásokat kapok, amiért tápszert is adok a babámnak. " Milyen aranyos, kiegyensúlyozott baba! Ugye szopik?" - volt mindig az első kérdés. Én pedig őszintén válaszoltam...

Nagyon lassan gyógyultam meg! Nem tudom honnan volt erőm, hogy legmélyebbről, felismerve a helyzetemet szisztematikusan centiről centire húzzam vissza magam a valóságba. Azt viszont tudom, hogy erre majdnem rámentünk! Amikor pedig végleg abbahagytam a szoptatást már tudtam és végre el is hittem, hogy attól mert tovább kínlódnék biztosan nem lennék jobb. És még a SORS is a kegyeibe fogadott bennünket, mert a hozzátáplálás zökkenőmentesen ment/megy nálunk. 

Bár nagy nyilvánosság előtt nem reklámoztam soha, hogy blogot írok Barni fejlődéséről, végezetül mégis minden, a mi naplónkba beleolvasónak egy gondolat: egy csecsemőnek legjobb az anyatej, de vannak olyan élethelyzetek, amikor nem jön össze a szoptatás - lásd fent is egy ilyen, és még számtalan létezik - a nem szoptató, vagy nemcsak szoptató anya mégis ugyanolyan anya. Üzenem továbbá a fanatikus szoptatóknak, ligásoknak, minden szánakozónak és lesajnálónak, hogy nagyon szívesen vállaltam volna mellgyulladást, berepedező mellbimbót és mindenféle fizikai fájdalmat, ahelyett ami velem, velünk történt, ahelyett a lelki fájdalom helyett, amit hónapokon keresztül éreztem és érzek még ma is. Szóval csak óvatosan a szánakozással, kioktatással, megbélyegzéssel!

Ja, mondanom sem kell, a bejegyzés nem született meg könnyek nélkül:o)))