Ami biztos volt, az a két nap. Anyukám ugyanis visszér-műtéten esett át, és számomra elképzelhetetlen volt, hogy ne legyek ott vele a műtét napján. Mivel előre megmondták neki, hogy ha minden rendben lesz vele másnap haza is engedik egyértelmű volt, hogy a műtét másnapján is megyek és hazaviszem őt autóval.
Már jó előre egyeztettük, hogy a műtét napján Barni Nagyiéknál lesz, és arra a napra időzítjük a heti nagyszülői-napot. Mivel a másnap pedig szombatra esett, a felvigyázó Boci lett. Apa és fia édes kettesben. Én pedig úgy terveztem, hogy péntek este hazamegyek, és lehetőleg vacsira otthon leszek, majd szombat reggel újból felkerekedem.
Szerencsére a műtét jól sikerült, és mire Egerbe értem anya már túl is volt rajta. Napközben felmerült - ezt Boci már korábban is mondta - hogy ne jöjjek haza, hanem aludjak anyánál, hiszen mégis csak közelebb van. Nagyon hiányoztak a fiúk, és sokat hezitáltam, de végül mindenki biztatására e megoldás mellett döntöttem. Így a fiúk péntek este teljesen egyedül voltak, és így szombatra sem sikerült mindent előkészítenem. Nem is tudom miért aggódtam, hiszen Boci rendkívül jól feltalálta magát azokban a dolgokban, amik számára nem voltak rutinszerűek. Másrészt ott voltam telefonos segítségnek.
Rendkívül büszke vagyok rájuk! A fiamra és a férjemre is! Megint csak azt kell írjam, hogy nincs abban semmi meglepő, hogy Barni ilyen jól el van az apjával, hiszen Boci ugyanúgy része minden egyes napjának, mint én. Ami pedig a drága férjemet illeti, ez is azt bizonyítja, hogy jól választottam. Ő nem az a típusú férfi, aki akkor foglalkozik majd a gyerekével, ha az focizni tud. Még piacozni is voltak együtt!
Az én érzéseim ugyanakkor leírhatatlanok azt a péntek estét illetően. Ha már Kiskörén aludtam egyedül, akkor az ottani mondás szerint a "csihari tört ki" nélkülük. Istenem, hogy mennyiszer gondolja az ember lánya napközben, hogy jaj, de jó volna 1-2 óra szabadság. És ha ez megvan, és eltelik mindig azt érzem, hogy most aztán akkor gyorsan ide az ölembe, szeretgetni, puszilgatni akarom! Az, hogy nem érinthettem meg a kisfiamat ilyen "hosszú időn" keresztül bevallom már-már fizikai fájdalmat okozott. Amikor szombaton hazafelé tartottam, az autópályán úgy kellett visszafognom magam, hogy ne nyomjam a gázt a padlóig. Persze Barnit annyira nem hatotta meg, mikor hazaértem. Kaptam ugyan egy mosolyt, de nem is ez a lényeg.
